- Hallottad, hogy elváltak Dalmáék? - írja sms-ben. Mint öreganyám.
- Nem, veled mi zu? Jól vagy? Lányod? Jani?

Kezdi így a nő a múltamból. Gyönyörű fenék, világbajnok orális képességek. Emlékszem.
Folytatjuk. Mármint az üzengetést. Örülök, hogy talált ürügyet, hogy megszólítson.
Bla-bla, jönnek-mennek a haszontalan infók, aztán csak kibújik a szög a zsákból, válaszol a kérdésemre.
- Nekem is hiányoznak a beszélgetések. Karola is jól van.
Apuról nem írt semmit. Hoppá.
Megnézem fb-on. Jani sehol a képeken. És mintha visszavette volna a leánykori nevét ez a lány. Vagy félreértek valamit?
- Bármikor hívhatsz, ha hiányzik pár jó szó - nyalok be tövig, egyértelmű, hogy hogy értem, de nem tudom, ki van körülötte és hogy foglalt-e ez a lány.
Ezen is 10 percig gondolkoztam. Nem akartam elriasztani.

Nincs több válasz.
Pont mint egy éve. Csak akkor még rövidebben írt, és hamarabb elriasztottam. Lehet, pont ez a célja. Megpendíti a dolgokat: "Ott vagy még nekem? Ha úgy van, betennéd?".
Rosszul értettem? Túl toltam? Úgyis csak egy könnyű kalandra kellett volna az a legszebb fenék amit valaha láttam. És a hibátlan szájmunka.

Nem is baj, ha nem keres. Van másik kettő.

De ha mégis, akkor ne hétvégén! Akkor Ramiban vagyok. Többnyire.

Lehet, hogy sosem a frenetikus szexet kerestem, csak egy normális kapcsolatot, közép-jó szintű erotikával? 
Ezt még át kell gondolnom.

Majdnem egy hét eltelt, nem is tudom, miért nem írtam le azonnal az élményt.

Szóval vezettem. Hegyek-völgyek, dombok-nemtommi, haladok, száguldok szinte vagy 70-el, közben rákezdi a Csíkos Mostmúlikpontosan.
Csak szeretem, nagy rajongó nem vagyok, ha egy héten háromszor kerül elém, kimondottan utálom.
Szóval ordít a rádió, bömböl a mély, brácsa, bőgő, vonyít a hegedű, az énekes nő hangja is különleges és amíg hangosan kántálom a szöveget, szépen elnyújtva, lassan, látom a képeket magam előtt, na nem a friss vetést, meg a tekergőző aszfaltcsíkot a napszemüveg mögül, hanem a madarat, akinek szalmaszál van a csőrében, meg az összes vágtatós, szeles mindenséget, amit Dr. Kiss annyira jól megírt.
És naná, hogy a szerelmes részeknél Klárira gondoltam, kire másra, és eskü, hogy nem a "most múlik" és az "ez tényleg szerelem" résznél kezdett el folyni a könnyem.
Furcsa volt, mert vidáman, mosolyogva ordítoztam kánont (csak kicsit csúszok néha), de már majdnem a hisztérikus köhögős sírás is elkapott egy másodpercre, valahol ott az indián ló magasságában. Mert ugye ott annyira felviszi a dallamot, meg amúgy is, minden is kavarog a dalban és a fejben, hogy ott kész voltam.

Ennyi. Nincs konklúzió, nincs ez meg mi a faszt jelent, Klári vagy Rami, semmi efféle. Ez csak egy élmény volt, amit örülök, hogy átélhettem. Bocs, ha nem tudtam jól átadni.

Amúgy meg randi 's in the air. Nehéz ügy. Lehet írok egy fiókost a gondolataimról.

a park, ahol annyit sétálgattam, a tavaszi idő melegítette, a nyári nap égette a bőröm, árnyéktól-árnyékig menekültem, vagy éppen kutyától, kutyát sétáltatótól, vagy vénasszonytól (Fiatalember, mondja már meg...), esetleg autókat kerülgettem, miközben sétát imitálva, a fülemre szorítva élveztem Klári társaságát.

Na pont ott. Pont ugyanúgy, most megint.

Kacag, olvadok. Csak a szoki. Nem lettem totál káó, nem cseppentem el, épp csak olyan harminc százalékosan indultam be rá. Az semmi. Az kábé egy maximális Ramira nyomulok szint. Annál több nem megy. Ramival.

Fontos dolgokról beszélünk. Uborkapalántázás, szelektív szemét szedés, hegymászás, ejtőernyőzés, hangyász idomítás, mindegy.
Aztán mikor levegőt vesz, bekérdezek.
- Most akkor készüljek spárgával (nem a kaja, nem figyelsz), azért küldted múltkor azt a videót? - terelem a témát.
Egy másodpercig biztos gondolkozik a válaszon, vagy levegőért kapkod.
- Nem vagyok hajlandó fényes nappal ilyen dolgokról beszélgetni.
- Dehát egyedül vagy, nem?
- Akkor is! Egy úri nő... - és akkor löki tovább a baromságot.
Én meg vigyorgok. És bírom. Komálom, kívánom, imádom. Nem tagadom. Neki megadom magam.

Naná, hogy megint utazik, valahová, valamikor, és pont beférnék, igen, oda (hova-máshová?), de még semmi sem biztos. Remélem összejön.
Nagyon vágyom már rá. Érinteni, simogatni, csókolni, szeretni. Őszintén. Az megy. Vele. Akármikor.

"Kettőt szeretni nem tudok" - hülye dallamtapadás. Nem is szeretem ezt a stílust.

Ahogy indultam munkából haza, elkapott egy furcsa érzés. Nehéz volt rájönnöm, aztán végül fel tudtam idézni, mire emlékeztet.

Azok a magányos hazaindulások jutottak eszembe, amiket annyi éven át elkövettem.

Fáradtan ballagok ki a kapun, a nap süt, a tavasz illatát hordja a szél, a hormonok finoman bizsergetik a testem, de a vidámság és a jóleső "fiatal vagyok és beleharapnék az életbe (főleg a nőkbe!)" gondolatok helyett, kurvára magányos és levert vagyok.
Alig vártam, hogy indulhassak haza, a tköm tele a céggel, mindegy, csak innen el, és bumm, itt a szabadság, de nem tudom élvezni. 
Ahogy bandukolok, buszra szállok, vagy kocsiba, minden ... mozdulatom ... lassú. Egyik ... a ... másik ... után.
Hová siessek? A kutya nem vár otthon. Majd elégek, annyira vágyom Klárira, tudom, hogy vár, kb. 10 naponta látom is, szerelmes vagyok veszettül, tudom, hogy szerencsés vagyok, de baromira rosszul érzem magam. Mert hiába van, igazából nincs. Nincs velem. Nincs velem senki se. Egyedül rohadozok otthon, az egyik baromságot csinálom a másik után, unaloműzőként, filmek, játékok, könyvek (azok a legkevésbé) és vásárlás, rendelés, kaját, mindegy mit és elektronikus fszságokat tonnaszám. Deminek? Jahogy pótcselekszem!

Még egyszer, a múlt egy hétköznap délutánját írtam le, amely jó pár évig végigkísért és rongált lelkileg, testileg. Vagyis, talán tanított, hogy értékeljem azt ami van akkor, vagy lesz most. Nem tudom. De néha félek tőle, hogy akkor túl sok koporsószöget ütöttem a jövőmbe (nem dohányoztam sose), vagy a későbbi én és családom sorsát megkeserítő ráknak ágyaztam meg. Ki tudja? A bennem élő hipó és az imposztor harcol csak a gondolatokkal.

És most vidámabb, boldogabb vagyok, bár nem vagyok fülig (nyakig-nyakig, de nyakig ám!) szerelmes, sőt, Rami mellett ez a fogalom értelmét veszti, de baromira megnyugtató, hogy ott van, mindig, ha akarom minden nap (dehogy akarom, hagyjál már!), rajong, elvisel, jó velem, adhatok neki, férfiként tud rám nézni (mármint érted, na), én nőként tudom kezelni, és tök jól érezzük egymást.

Ja hogy nem szerelem? Nem Klári? De nem is koporsószög, se nem a kis 8 lábú, ollókezű kis gci, aki folyton elragadja az idősebb ismerőseimet. Ja, a zsírom az növekszik persze, már nem nézek ki olyan jól, mint Klárival, de ha nem vagy elégedett a helyzeteddel, akkor csak magadat (és a környezeted) rongálod. Igaze?

Na tessék! Egy semmi, már megint. De gyomorbavágott a felismerés, szóval muszáj volt. Remélem másnak is befogadható ez a vekengés, esetleg gondolatot ébreszt vagy emléket idéz.

Ja és ezt Klári meg nem olvashatja! Ezt itt és most leszögezem! Ha meg mégis megtette(d), akkor vessen magára (Kegyed)!

Felhívott. Mondom sajnos, most nem tudunk beszélni. Majd később. Neki már akkor nem jó.
Azért az milyen érdekes, hogy miután haza értem és megnéztem írt-e nekem, az én Klárikám éppen egy olyan kötözős, kellemesen izgalmas pornhub-os videó linket küldött. És pont most nem értem rá. Pedig pont most szívesen elbeszélgettem volna vele arról, mi is látható a képeken.
- Szerinted ez pár? Vagy csak megjáttszák. A pasi úgy néz ki, mintha szeretné a nőt - írta nekem kísérő szövegként.
Én persze sok mindenre gondoltam, csak pont a szereplőkre nem. Magunkat láttam, ahogy ez a csodaszép nő szépen odaspárgázva várja, hogy izgassam, és ne tudjon ellene tenni semmit (na nem mintha akarna, a madzagolás is közös mutatvány), én egy szál semmiben térüljek-forduljak, meghúzzak ezt, megcsipkedjek azt, megpaskoljam, vagy csak simán megnyalintsam, esetleg bevezessem a bevezetni valót.
És pont most nem ér rá.

- Az a baj, hogy túl jó szerető vagy. 
Múltkor ezzel vigasztalt.

Akkor, mikor azt bizonygattam, hogy de, semminél se vágyom jobban arra, mint hogy találkozzunk, de a nyilvános strand, azért az necces. Nem akarok lebukni. Meg úgyis fel kell jönnöm, legkésőbb két percenként levegőért, akkor meg felismerhetnek.
Attól is ""rettegek"", hogy egy elsuhanó autóból Rami barátnője, vagy húga meglát, ahogy ölelem nagy buzgón Klárikámat, a kukorica föld szélén. Hát de még persze hogy száz ember között.
- Szóval szégyellsz?
- Francot!

Milyen gáz, hogy akit szégyellek és nem vinném az utcára - még mindig nehéz ránéznem Ramira - vele egyre többet mutatkozunk nyilvánosan. Meg hát így is van rendjén. Elfogadjuk egymást, mindennel (majdnem mindennel ) is együtt. Gyűrjük egymást, mint bohóc a kalapját.
Klárikámat meg mutogatnám fűnek-fának, hogy lássátok, milyen szép nőm van, de nem lehet, mert a másik, az állandó, az odaadó, aki majdnem mindent is, majdnem mindenkor is megtesz, nehogy rájöjjön. És fájjon neki. És kibaszna, az meg ugye nekem is, de ez lenne a legkevesebb baj. Magamnak köszönhetem.
Csak hát Klári...

Fszom. Miért ilyen nehéz?

Meg nehéz ugyanezt a vekengést nyomni folyton, de gondoltam jelentkezek, hogy élek még. És úgy látom más is bele van ragadva a saját kis hurkába (hurok, nem az ennivaló) és ugyanazt ismétli "erős nő vagyok, értékes, miért is nincs pasim?", vagy "de szar nekem a párommal, nem is tudom mi lenne jó, jaj-jaj". Ilyet én is tudok.

Voálá!

ui: vajon hogy lehet utolérni egy szégyellős exibiciklistát? Rejtett a blogja, képtelen vagyok rákeresni a nevére, hogy írjak neki. Pedig jónak ígérkezik.

Na most persze kiakadt Klári, hogy túl szépen írtam Ramiról, meg a kapcsolatunkról. Ő már nem is akar közénk állni, elgondolkozott rajta, talán nem is kéne találkoznunk többet. Meg hogy amúgy a jövő hét jó-e nekem.

Csak hát nem érti ezt a fajta hozzáállásomat, meg hogy hova lett a holtomiglan-holtodiglan, csak mi együtt, örökkön örökké.
Mondom neki, mert Rami nem csak fél évente akar látni és ennek örülök. Ez olyan nagy baj?

És persze a jövő hét nem jó nekem, cserébe meg neki a nem a többi általam felsorolt. Na még próbálkozom később, hátha valamikor éppen alkalmasnak ítéli a nap sugarainak beesési szögét, a széljárást és a csillagok állását is.

Amúgy a helyszín is egyre inkább gáz. Ahol már voltam Ramival, oda ő nem akar menni velem. Én meg nem akarok hazudni, hogy de szép, itt én még sosem...
Plusz, nagyon okosba kell megoldani, mindenkitől jól elbújva, egy messzi-messzi galaxisban. Az se baj, ha nem is látunk más embert. Nincs kedvem lebukni. Meg már ide se merem leírni a gondolataim. Áh, nők!

Találnom kell egy L1, 2, vagy 3-4-5 pontot, ahol minden is ideális, lehet állni (vagy feküdni, súlytalanságban bukdácsolni) mozdulatlanul úgy, hogy ne zuhanjak senki és semmi felé egy darabig. Csak élvezzem amit lehet.

Repülök vissza a múltba. Minél többet beszél, annál jobban.

Csak hallgatom, és bár a szokásos módon, közepesen érdektelen témákkal kezdődött, már egy órája beszél, és a hangja megtette a hatását. Bármit mond, a madarakról, gyertyákról (uh, milyen gyertyát tudott csinálni, muszáj volt betennem neki úgy is), vagy hogy milyen húst vett a boltban, mindegy már. Hallgatom és utálom.

- Utállak! Jól kiszúrtál velem!
- Most miért? - kérdi csilingelve.
- Egész jól nem gondoltam rád (csak lefekvés előtt minden kicseszett nap egy pillanatra), erre most itt elvarázsolsz, aztán majd Raminál olyan lesz mint a hidegzuhany.
- Most? Pedig nem is a szexről beszéltem, hanem hogy mennyire foglaltak a hétvégéim. Azt sajnálom hogy a következő 5 hét tele van és nem tudunk találkozni.
- Na bazd meg!
Túl szép ez a lány, hiába nem látom, akkor is látom. A kacagása tépi fel a sebeket, és a napsütésben mosolygó copfos lányka ott mosolyog rám.

Később ő hozza fel a témát.
- Na most látod milyen vagy? Eszembe se jut a szex, egyáltalán nem hiányzik, de most, hogy beszélünk és megnyílhatok előtted, nagyon akarom azt a hétvégét. Valamikor csak össze kell futnunk.
- A rohadj megeet félreértenéd, ugye? Megsértődnél?

Még nem tette le de már írok. Mert még akarom. Még-még!

Már 10 perce vége a hívásnak, de ahogy a sorokat tologatom ide-oda, kiegészítek, törlök belőle, még utoljára megmerítkezem a boldogságban, amit okoz nekem a lénye. Így talán kibírom. A következőig.

Nem is tudom mire jó ez az önsanyargatás, de élvezem. A mazohisták lehetnek így. Fáj, de jó.

...

Éééés most írt Vivi. Szomi, és hiányzom neki. Nem mondom neki, hogy ő is, mert akkor csak elnyújtom a fájdalmát. És talán nem is lenne igaz, vagyis nem úgy, ahogy ő gondolja. 

Jé! Most látom csak, miféle párhuzam van a két "kapcsolat" között.

Hogy-hogy mindig egyszerre találnak meg a nők? Ez valami szabály? Karma? Törvény?

Ja, nem bánom, csak nem értem.

Beszélgettünk ma.

Nagyon jól esett. Felszabadultam, megnyugodtam. Most épp nem lettem szerelmes belé, egyszerűen éreztem, ő az, ő a másik felem.
Mert elolvasta Klárika az írásaim, az utolsó tízet kábé. Azt mondja, Rami sosem olvashatja ezt el. Nyilván. És hogy átalakult, már nem szex központúak az írások. Nahát, mit nem mond. 
Aranyos volt, mindenről is beszélgettünk (leginkább a semmiről), és szóvá tette, hogy a "megint a családjáról mesélt unalmasan, a semmiről", az nem szép dolog és szégyeljem magam, és meg ne próbáljam újra ezt írni. Kacagva mondta. Hmm. Mondjuk nem ajánlott fel semmit érte cserébe, pedig jól tudja, mi kell nekem.

Később egy havernál voltam. Kicsit ittunk, beszélgettünk, a csajairól, az enyéimről. Meséltem Viviről is.
- Pont az ilyen csajokat szeretem! - mondta, félig sem ismerve a történetünket.
- Hát.. nekem megvolt - szerénykedem.
- A manager csaj is ilyen. Most megint kefélni akar.
Hát igen. Jön a tavasz, dagad a fasz. Meg nedvesedik a p... Az hát. Pipacs. Vagy az csak nyár végén? 

Aztán folyton másról kezdett beszélni, néha nem is voltam benne biztos, hogy ott ülök mellette, és hallja, amit mondok.

Míg hazafelé botorkáltam, hívtam Ramit. Három csörgés után nem vette fel. Nem is hívott vissza egy percen belül, szóval inkább Klárit hívtam. Tíz csörgés. Biztos alszik. Mit csinálnak ezek éjfélkor?

...

Hopp, visszahívott.
Azt mondta, Rami most már nem csak miatta, hanem Vivi miatt is aggódhat ahogy az elbeszéléseimből látja. Megnyugtattam, hogy nem, nem így van.
Körbeudvaroltuk egymást, hallgattam a kacagását és olvadoztam. Csak a szoki.
- Mert szerettelek! - ezt válaszolta az egyik kérdésemre.
- Vagyis hogy még mindig szeretsz!
- Így van, igaz igaz.

Két éve nem hallottam felőle. Azt láttam, hogy már nincs fent a közös kép a pasival a fb profilján. Titkon vártam is már ezt a gyönyörű testű nőt, hogy írjon.

- Szia Baba! Miben állhatok a rendelkezésedre? :D
- :D figyi, mit csinálsz a hétan?
- Őőő, attól függ. Ha nálad, akkor csütörtök jó nekem, ha nálam, akkor át kell gondolnom mikor. Hogy vagy? Mik a terveid? :)
- Tudod mik a terveim :D

Hát igen. Mint régen. Kell neki valaki, aki hetente egyszer alaposan megmutatja milyen egy igazi férfi, aki szajhának nézni, de ugyanakkor kényezteti őt, és elájul a külsejétől, a mosolyától és a fiatalságától. Pont erre kellettem neki egy rövid ideig. Nem bántam, bár tudtam, nem fog sokáig tartani. 
Azért csak furcsa, amit Klári mondott a múltkor, hogy egy kicsit belezúgtam ebbe a lánykába, neki úgy meséltem. Én nem így emlékszem. De ki tudja?

Egy nap múlva írt újra.
- Hétkor?
- Persze. Akkor nálad, csütörtökön 19:00. Remélem oda találok még. :) - összegeztem az eddigieket, a félreértések elkerülése végett.
Majd egy újabb nap múlva válaszolt:
- :D

Mindig is így "kommunikáltunk". Én nyomultam, ő csak a legszükségesebbet. Neki én voltam az. Célhardver. Minek kérne? Érdeklődne? Ez lesz és pont. Akkor sem érdekelt, ha ő így szereti...

Belépek, arcra puszit kapok. Az igen! Remélem azért nem netflixezni akar csak ma.
- Bocs Tamás, de ma otthon kell aludnod, korán kelek reggel. Jó?
- Persze, számítottam rá. Nem gond. :)

Kicsit beszélgetünk. Mióta nem láttam, lett valaki. Főnök, hat ember van alatta, megváltozott. Rám csak afféle egzisztencia nélküli, már-már lecsúszott bio vibrátorként tekint. Nem mondja, látom, érzem. Nem érdekel. Keményebb, szinte ridegebb lett, de azért ott az a mosoly, amit szerettem annyira kedveltem.
És két perc múlva már rajtam fekszik hanyatt, ruhában és beszél. Hmm, de finom! Mint ha el se mentem volna (annyiszor). Ugyanott folytatjuk. Nagyon élvezem. Pont úgy (vagyis majdnem) nedvesedem, mint Rami a közelemben. Mindig elmondja. Én persze nem mondom most. Az őszinte szavakat ki kell érdemelni. Ezt a lányt meg nem a szavaim érdeklik.
Egyszer csak felpattan és hozzám fordul.
- Akkor dugunk?

A kapun kilépve ugyanúgy esik a hó, mint mikor utoljára láttam.

Vidám vagyok, büszke, és szándékosan nem érzem a rossz szájízt és a csalódást. Ez jó volt. Ennyi. Jó. Nem több. Bármikor jönnék újra. Csak ez a rossz érzés itt a szívemben ne lenne. Miért nem szeretek eldobható lenni? Lehet, nem jövök többet. Nekem is van önbecsülésem!

Lófaszt van! Röhögök a saját gondolataimon. És amíg a havat kaparom a szélvédőről, gondolatban újra játszom az elmúlt pár órát. Naná, hogy a finom borotvált punciját látom, a sima, lapos hasát, tökéletes fenekét, a tenyérnyi cicijét (nagy tenyerem van) és a szemét, amit annyit bámultam, míg benne voltam.
Közben nyomom be a telefont, Rami már biztos aggódott, hogy 3 órája nem írtam neki.

Azért nem rossz nekem!

Minek ismerkedik így az isten marhája?

Végre összejön valaki, majdnem benne van már és a nagy őszinteségi rohamban elmondja, hogy ja, amúgy qrvára írogatok. Blog hát. Fent van az interneccen. Aztán a csaj látni akarja és "beleírsz, ugye-ugye-lécci". 
Most meg így, hogy nem lett belőle semmi, nem írhatom le hogy is volt. Pedig itt bújnak ki a szavak az ujjaim végén. Jáj mitcsináljak!?

Úgy volt, hogy nagyon sokat írogattunk egymásnak. Olyan szépen beszél írásban! A szóhasználat, a humor, és ahogy az egész életét bemutatta! Hát nagyon odavoltam érte. Még a macskája is bejött nekem, a csirkék, a biciklije meg minden is. Az a szép környezet, amit elmesélt maga körül, hogy él, miket szokott csinálni (zabálni? filmezni? lóf..t! Olvas, kirándul, eddz, meg a többi ilyen hülyeség). És ahogy beszél mindenről, vagy a volt pasijairól, mondtam neki, írnod kéne bmeg, annyira jó "hallgatni".
Persze bejött neki, hogy udvarolok. Még a szex is szóba került. Nem egyszer. Már-már megbeszéltük a randit is, hogy legyen. Aztán egyik reggel...

Valahogy olyan rossz érzésem volt.
Előző este maratoni szájmenést rendeztünk, úgy repültek a levelek egymás után oda s vissza, hogy a bitpostások egymásnak adták a kilincset.
Humoros volt, szexi, aranyos, a cuki szót annyiszor leírtam egy-egy mondatára reagálva, hogy este a tükörbe nézve meg kellett kérdeznem magamtól: "Buzi-e vagy?".
Szóval feldobta a napom. És ő is jól szórakozott velem.
De a reggel...
Mintha a kijózanodás másnapos érzése kerített volna hatalmába. 
"Te hülye vagy? Vele kezdenél? És a korkülömbség? Ő már gyereket akar, te meg talán sose. És hogy találkoztok? Ezer kilóméter autózással és folytonos határátlépéssel akarod szórakoztatni magad hetente? Most? Ilyen időkben? Miért szivatod szegényt? Legyünk csak barátok? Fenét! Le akarnád varrni. Úgyis. És még hagyná is. Aztán valaki megszívná. Az is lehet hogy te. Hülye vagy? Nem elég neked ez a pár nő ami van? Vagyis nincs egyik se igazán. Újra zsákutcát akarsz?"

Egyik kérdés jött a másik után. És mind igaz volt. Pedig nagyon akartam ezt a csajt. Ő lehetett volna ő. És nem zavarta, hogy Rami mellett másodhegedűs lenne csak, egy darabig legalábbis. Azt se tudtam, ennek örülnöm kellene-e.

Végül este rászántam magam és felhívtam. Az első személyes élőszavas beszélgetés.
Azta!
Én köszöntem először, bemutatkoztam, bár nyilván tudta ki vagyok.
És akkor megszólalt. Háromszor kellett odanéznem, jó számot hívtam-e. Mondom ez az apukája? Vagy elütöttem a számot? Aztán eszembe jutott, azt mesélte mély hangja van. 
Beszélgetni kezdtünk. Próbáltam beszélgetni. De nagyon nem ment. 
És mellé ahogy beszélt! Hát hol van az irodalom? Hol vannak azok a szavak, amiket használt? Amikbe beleszerettem (a szavakba, nem a nőbe!)? És az entellektus? Meg a f..m!
Nem értettem.

Míg hazafelé gyalogoltam, előttem baromi lassan lépegetett egy nálam egy tízessel idősebb nő, akibe gyerekkoromban szerelmes voltam. Csodaszép kis szőkeség volt. Most meg az 500 méteres utat 10 perc alatt csoszogta végig. Úgy tűnt, mintha semmi kedve nem lenne hazamennie a férjéhez és a gyerekekhez (unokákhoz?), nem pedig a betegség kínozná.

Így hogy mögötte pár méterrel halkan beszélve a telefonba lassan lépegettem, még inkább ketrecbe zárt oroszlánnak éreztem magam. Még ez is korlátozott. Megelőzni, kikerülni nem volt kedvem, vagy nem is jutott eszembe, annyira lefoglalt a csaj hangja.
Már csak egy apró, vékonyka belső hangot hallottam: "De a puncija biztos nagyon jó!".
Hagyjál már!

Elköszöntem és levélben írtam egy félhosszú "bocsi de" levelet. 
Azt írta köszöni az őszinteségem és majd ír választ. De eddig nem írt.

Hát ennyi.

És ma reggel milyen üzletkötő csajszi jött be a céghez? Egy tündéri, huszonéves, félhosszú hajjal, kábé olyan magas lehet, mint ez a lány, nagyon jól öltözködik, van stílusa, szolid, de szexi, és semmi különleges nincs rajta, csak simán gyönyörű.
És akkor megszólalt. Háromszor kellett odanéznem, míg telefonált. Ez az ő hangja? Mély, cigis bariton. De kurvára szexi! A gyönyörű nőnek nagyon jól állt. Dehogy volt pasis hangja! Attól még nőies volt!

Na most ez mi a pöcsöt jelent?

Szóval biztos elolvasná, tehát nem rakhatom ki. Teszem el a fióknak. Aztán egyszer előveszem.
Tehát amikor ezt olvassa valaki, csak mondom, ez a régmúltat írja le, nem ma történt. Na nem mintha számítana.

Így is kinéz még egy fiókos sztori.

...

Breaking!
És kitette a faszbukra. Hadd tudja mindenki! Tomi kib.szott, jaj, nem kellettem neki!
De jó. Úgyis mindenkivel meg akartam osztani. Ja nem. :(