Csak a puncijára vágyom. Azt látom magam előtt. A finoman szőrös, fazon igazított, nedves, hívogatóan kissé nyílt rést. Csak az kell most.
Emlékezhetnék a mosolyára, az örökké fiatal arcára, a tökéletes bőrére, de amit sosem tudok elfelejteni, az az, amikor belecsusszanok, és érzem, hogy kész vagyok. Sosem tudtam érzésekre, érintésekre visszaemlékezni. De ahogy benne vagyok, az a finom (és most jönnének ide felsorolva a melléknevek) puncija... Itt a végem, ez a tökéletes PINA. Csupa nagy betűvel. És tudom, hogy az ő hangszerén, csak én tudok igazán jól játszani.
Kár, hogy már nem nekem muzsikál.
