Ééés igazam lett. Az utcán kapott el.
- Szia! Beülünk valahová?
Puszit adott a számra(?). Három háznyira "pont" összefutottam vele az utcán? Az elmúlt fél évben meg egyszer sem? Szerintem ez fél hat óta vár rám. Rábaszott, ráhúztam egy órát. A hülye kezdő gyerek beejtett egy alátétet egy rönó karburátorba. Elkezdtük lebontani. Nyitva volt a szívó szelep, a dugó tetején állt meg. Húsz éves technika. Simán elment volna vele is. Egy darabig. Miután szanaszét szégyellte magát, azt mondja a végén:
- Huh, köszönöm. Jövök egy sörrel!
Majdnem mondtam neki anyád! Négyszáz forintos órabérért még a levegőt sem szívom a műhelyben. Majd egyszer kérek tőle valamit. Ha megéri nálunk a következő hónapot.
Szóval Klárika kékre fagyott kézzel álldigált a járdán. "Véletlen". Nem engem várt, naná. Muszáj volt bevinnem valahová, hogy felmelegedjen. Hozzám biztosan nem, nem dugnám meg, de biztos hiszti és veszekedés lenne, mire el tudnám küldeni és megértené, hogy nem, ma nem kapja meg vastag Tomit. :D Ah! Nők!
Kis kocsmába be. Rendeltem és bezárkóztam a klóba. Hát igen. Ha hazaér az ember, ez az első dolga, nem?
Húsz perc múlva már mindenki őt bámulja, ő telefont nyomkod és megkérdezi.
- Elfogyott a papír?
- Mi újság veled Klárika?
A pökhendi, lekezelő stílust úgy fél óra múlva vetette le, a harmadik whiskey-kóla után. Aztán elkezdett incselkedni. Gyorsan rendeltem neki egy szűz Cuba Libre-t. A csapos hülyének nézett. Klári azt sem tudta mit iszik, csak döntötte le és panaszkodni kezdett. A palira. Ja. Jót beszélgettünk. Ja, nem. Ő sírt (képletesen) és nyalt nekem. Nagyon kellemetlen volt. Kicsit féltem tőle, hogy ott mindenki előtt megkéri a kezem, esetleg leszop, de valójában nem hangzott el sem az, hogy kidobja a palit, sem az, hogy én vagyok a legjobb és holtomiglan-holtáiglan, meg ilyenek. Amúgy sem bólintottam volna rá. Semmire sem. A végén még bepróbálkozott egy "Dugunk?"-kal, pedig addigra szinte kijózanodott. Nem tudtam eldönteni kinek volt megalázóbb. Már a lekoptatós szövegen gondolkoztam, de feltűnhetett neki, hogy szenvedek, szóval felvette a kabátját, és hosszasan elköszönt, a szokásos baráti fonémákkal fűszerezve: "Szia!".
Hát ez ő. Sosem változik. Mellettem már biztosan nem. Tuti nem látom többet. Nehéz végignézni, ahogy valaki, akit szeretsz, hogy válik önmaga romjává.
Szia!
