Most ment el az egyik legjobb jóbarátom Szergej.
Dehogyis, senkit se hívnak így, (de, egy mozdonyt), lényeg, hogy itt vót.

Hallod?

Nem is értem miért nem írtam róla soha. 

Annyira mások vagyunk, annyira másképp gondolkozunk, de bezzeg a nőkről, azt nem.
Ugyanaz. A szerelem, a nő, akit igazán kívánsz, az apró dolgok, minden-minden annyira....
Kurvára hálás vagyok, hogy ismerhetem, hogy megismerhettem valakit, aki (semmi buzulás) végig kísért az eddigi életemen, és ilyen gondolatébresztő beszélgetésekben hallgatta a hülyeségeimet és engedte, hogy "én aztán most kurvára megmondom a tutit" elmélkedésekkel engedjem szabadjára frissen rongált agysejtjeim nyargalászását az éjben.
És hogy gondolataival ő is hozzájáruljon a ...

Vazze!
Ezért kellenek a jóbarátok. Ahogy a költő mondta. Vagy a dalszöveg író.

Meg a Gorbacsov vodka gyártóját is dícséret illeti, bár, ha undi házipálinkát fogyasztottunk volna, akkor is így érezném.

A sok puncis sztori, a közös emlékek, az "emlékszel amikor" és hasonló zagyvaságok. Jaj de feldobta a napom. Nem is számítottam rá.

Régen, ilyenkor Klárira írtam, hogy annyira szerelmes vagyok, pedig lehet, nem is őt szerettem, csak az életet, az érzést, a pillanat varázsát.

Túl toltam most is, mint szoktam vala.
Who cares?

Szerencsés vagyok, hogy ilyen embert és embereket ismerhetek, és a barátomnak nevezhetek.

És még miután le is lépett, az utolsó üzenetén (egy csók) is torkom szakadtából tudok nevetni, azért az valami.

Köszi.

Kérem, kapcsolja ki.