- NEKED ELMENT AZ ESZED? - ismétli sikítva, és bőgve vágja be maga mögött a bejárati ajtót.
Még hallom ahogy kopog a magassarkúja a lépcsőkön lefelé, egyre halkuló léptekkel távozik, rohan, zokog, és még mintha egy "A kurva anyádat!" is hallanék.
Máskor nem hagynám szó nélkül ezt a hisztit, de nekem is könnyek bujkálnak a szememben és jelenleg azt sem tudom most ki a hülye.
Elvesztettem!
Idióta hangok törnek fel belőlem, a meginduló bánat és elkeseredés hangjai próbálnak a felszínre evezni, de elnyomom magamban, mert a férfiak nem sírnak. Ezért csak egy díszpárnába szorítom a fejem, hagyom hogy a könnyeim néha kifollyanak hol a jobb, hol a bal oldalon legördülve. Szipogok és nagyon sajnálom magam. Ehhez értek.
Nem hiszem el, hogy ez történt!
Alig tudok (merek) visszaemlékezni, hogy is volt. Olyan szépen indult az a nap. A madarak csicseregtek, lágy nyári szellő fújdogálta a... nem tudom mit, és minden kurva hepi volt...
Találkozom vele ma is! Mostanában max két naponta. Nagyon jól elvagyunk. Szandra az a nő, akivel tényleg eltudnám képzelni az együttélést, a jövőt, meg az összes ilyen faszakodást, ami kell. Hallod? Ha nem dugnánk (na jó, max 2 hétig), vagy ha nem volna a szex vele jó, akkor is imádnám. Egyszerűen ő az. Kész, ennyi, finitó, megvan. Gyűrű, gyerek, kutya, ház, kutyaház, megvagyunk, elföldelhettek. Mondjuk majd, egy kicsit később.
Erre jön ez a ... Nem is értem.
- Szia Baba! - vigyorogva köszöntöm az ajtóban.
Az utolsó lépcsőfokon szeretem megkukucskálni, ahogy a tökéletes szerelésében felklattyog. Kurva jó ez a nő. Van stílusa, gyönyörű szőke haja libeg-lobog ahogy lépked ("Ma sem volt időm megmosni, ne mondj semmit!"), dehogy mondok, majd elolvadok, ha látom. Bele vagyok esve.
- Imádás! - nyújtja csókra a száját. Elkapom, és hosszan kényeztetjük egymást.
Ajtó becsuk.
- Fáradj beljebb!
Tényleg így szólok hozzá, érezze a törődést.
Kibújik a cipőből, hirtelen minusz 10 centi. A finom kis lábacskáival végig tipeg az előszobán, a retiküljét már bent dobja le. Így szokta.
- Kivagyok!
Az ágyra dobja magát.
- Szandra! Kitaláltam?
- Mi? Nagyon vicces! - és nyújtja rám a nyelvét.
- Nem tudom, mit kezdenék nélküled! - kezd udvarolni.
- Minden nő ezt mondja.
- Minden? Azért minden nővel csak nem kezdtél ki? - incselkedik mosolyogva.
- Mindegyikkel nem, csak a szerelmemmel, és azokkal, akikről nem beszélünk, de megegyeztünk, hogy szemet húnyunk egy-két dolog felett.
Fektéből feltámaszkodik.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedik komoly képpel.
- Tudod, amit megbeszéltünk nem olyan régen. Senki nem a másik tulajdona, amiről nem tudok, nem fáj, ilyenek. - idézem fel az egyik esti beszélgetésünket.
- Ezt most komolyan mondod? - kérdezi furcsa hangsúllyal.
- Persze, hiszen megbeszéltük. Pont te fogalmaztál így! - védekezem, kissé megszeppenve.
- Úgy érted két dugás között viccelődtünk valamiről és te azt szentírásnak vetted?
Kicsit lemerevedek, és talán egy tizedmásodperccel később válaszolok, mint elvárható lenne.
- Dehogyis, tudom, hogy vicc volt. Iszol valamit?
- Talán már fel is próbáltál valakit?
- Szandika! Fenéket, csak vicceltem!
Mondjuk inkább így hangzott: Fenéket csak vicceltem!
- Víz jó lesz? - már a konyhából kiabálok neki, mert nem tudnék a szemébe nézni.
Nagyon hosszan keresem a poharat, engedem a vizet, de csak muszáj visszamenni. Csak azt nem tudom, milyen arcot kéne most vágnom. És pláne, hogy sikerül-e.
- Szóval? Volt nálad valaki?
- Hülye vagy?
De elkövetem azt a hibát, hogy amíg körülnéz a szobámban, én is elnézek az előszoba felé, pedig tudom jól, Klári nem hagyott itt semmit.
- Volt nálad valaki? Most komolyan!
- Ne csináld már. Amúgy is te voltál távol egy hétig, ki tudja milyen belevaló átmeneti pasit találtál magadnak.
Próbálom elpoénkodni, de csak tovább szítom a tüzet.
- Tamás! - utálom, ha így hív. Akkor tudom, hogy baj van.
- Volt, nálad, valaki? - tagolja lassan, mint amikor egy süketnek formálod a szavakat, hogy le tudja olvasni a szádról.
Lefagyott a mosoly az arcomról. Elvesztem. Reménytelen védekezésbe kezdtem.
- De hát te mondtad, és abban egyeztünk meg...
Vagy 10 percig magyarázkodtam. Közben végignéztem, ahogy összeomlik a kedvesem. A lány, akit szeretek, átalakult. Egy idegenné. Eltávolodik tőlem, a kezét elhúzza a tenyeremből, az arcán az utálat, az önsajnálat és a harag keményítik meg vonásait.
- NEKED ELMENT AZ ESZED?
Kilenc napja nem láttam. A telefont kinyomkodja, legalább él. Gondolom. Facebookon tiltott, a munkahelyére nem jár be, otthonról dolgozik, de nem lép ki, mindent házhoz rendel. Tudom, mert volt két nap, amit az ablaka előtt töltöttem. Persze nem engedett be. A szomszédja sem. Úgy látszik mégsem vagyok olyan jóképű, vagy csak extrán félős az öreglány.
Ezt elbasztam.
