a park, ahol annyit sétálgattam, a tavaszi idő melegítette, a nyári nap égette a bőröm, árnyéktól-árnyékig menekültem, vagy éppen kutyától, kutyát sétáltatótól, vagy vénasszonytól (Fiatalember, mondja már meg...), esetleg autókat kerülgettem, miközben sétát imitálva, a fülemre szorítva élveztem Klári társaságát.

Na pont ott. Pont ugyanúgy, most megint.

Kacag, olvadok. Csak a szoki. Nem lettem totál káó, nem cseppentem el, épp csak olyan harminc százalékosan indultam be rá. Az semmi. Az kábé egy maximális Ramira nyomulok szint. Annál több nem megy. Ramival.

Fontos dolgokról beszélünk. Uborkapalántázás, szelektív szemét szedés, hegymászás, ejtőernyőzés, hangyász idomítás, mindegy.
Aztán mikor levegőt vesz, bekérdezek.
- Most akkor készüljek spárgával (nem a kaja, nem figyelsz), azért küldted múltkor azt a videót? - terelem a témát.
Egy másodpercig biztos gondolkozik a válaszon, vagy levegőért kapkod.
- Nem vagyok hajlandó fényes nappal ilyen dolgokról beszélgetni.
- Dehát egyedül vagy, nem?
- Akkor is! Egy úri nő... - és akkor löki tovább a baromságot.
Én meg vigyorgok. És bírom. Komálom, kívánom, imádom. Nem tagadom. Neki megadom magam.

Naná, hogy megint utazik, valahová, valamikor, és pont beférnék, igen, oda (hova-máshová?), de még semmi sem biztos. Remélem összejön.
Nagyon vágyom már rá. Érinteni, simogatni, csókolni, szeretni. Őszintén. Az megy. Vele. Akármikor.

"Kettőt szeretni nem tudok" - hülye dallamtapadás. Nem is szeretem ezt a stílust.