Ahogy indultam munkából haza, elkapott egy furcsa érzés. Nehéz volt rájönnöm, aztán végül fel tudtam idézni, mire emlékeztet.

Azok a magányos hazaindulások jutottak eszembe, amiket annyi éven át elkövettem.

Fáradtan ballagok ki a kapun, a nap süt, a tavasz illatát hordja a szél, a hormonok finoman bizsergetik a testem, de a vidámság és a jóleső "fiatal vagyok és beleharapnék az életbe (főleg a nőkbe!)" gondolatok helyett, kurvára magányos és levert vagyok.
Alig vártam, hogy indulhassak haza, a tköm tele a céggel, mindegy, csak innen el, és bumm, itt a szabadság, de nem tudom élvezni. 
Ahogy bandukolok, buszra szállok, vagy kocsiba, minden ... mozdulatom ... lassú. Egyik ... a ... másik ... után.
Hová siessek? A kutya nem vár otthon. Majd elégek, annyira vágyom Klárira, tudom, hogy vár, kb. 10 naponta látom is, szerelmes vagyok veszettül, tudom, hogy szerencsés vagyok, de baromira rosszul érzem magam. Mert hiába van, igazából nincs. Nincs velem. Nincs velem senki se. Egyedül rohadozok otthon, az egyik baromságot csinálom a másik után, unaloműzőként, filmek, játékok, könyvek (azok a legkevésbé) és vásárlás, rendelés, kaját, mindegy mit és elektronikus fszságokat tonnaszám. Deminek? Jahogy pótcselekszem!

Még egyszer, a múlt egy hétköznap délutánját írtam le, amely jó pár évig végigkísért és rongált lelkileg, testileg. Vagyis, talán tanított, hogy értékeljem azt ami van akkor, vagy lesz most. Nem tudom. De néha félek tőle, hogy akkor túl sok koporsószöget ütöttem a jövőmbe (nem dohányoztam sose), vagy a későbbi én és családom sorsát megkeserítő ráknak ágyaztam meg. Ki tudja? A bennem élő hipó és az imposztor harcol csak a gondolatokkal.

És most vidámabb, boldogabb vagyok, bár nem vagyok fülig (nyakig-nyakig, de nyakig ám!) szerelmes, sőt, Rami mellett ez a fogalom értelmét veszti, de baromira megnyugtató, hogy ott van, mindig, ha akarom minden nap (dehogy akarom, hagyjál már!), rajong, elvisel, jó velem, adhatok neki, férfiként tud rám nézni (mármint érted, na), én nőként tudom kezelni, és tök jól érezzük egymást.

Ja hogy nem szerelem? Nem Klári? De nem is koporsószög, se nem a kis 8 lábú, ollókezű kis gci, aki folyton elragadja az idősebb ismerőseimet. Ja, a zsírom az növekszik persze, már nem nézek ki olyan jól, mint Klárival, de ha nem vagy elégedett a helyzeteddel, akkor csak magadat (és a környezeted) rongálod. Igaze?

Na tessék! Egy semmi, már megint. De gyomorbavágott a felismerés, szóval muszáj volt. Remélem másnak is befogadható ez a vekengés, esetleg gondolatot ébreszt vagy emléket idéz.

Ja és ezt Klári meg nem olvashatja! Ezt itt és most leszögezem! Ha meg mégis megtette(d), akkor vessen magára (Kegyed)!