Jaj, de cuki volt! Majdnem elolvadtam.

- Szia!
- Hellóóóó! - énekeltem vissza, és már tettem is le a szerszámot (nem azt), és törölgetni kezdtem a kezem, mintha a következő pillanatban össze-vissza akarnám tapizni. Ez olyan Freud-i mozdulat volt. Van olyan? Vagy Pavlovi?
- Van munka?
- Ó, a munka! Az ember sosem csinálhatja azt, amit igazán szeretne, a hülye munka miatt!
Elismerem, magas labda volt.
- Mert mit szeretnél igazán csinálni? - mosolygott rám ez a tündér.
- Bármit drágám, amit csak akarsz. Annyiszor, ahányszor csak akarod!
Erős kezdés, elismerem, de nem akartam az időt húzni.
Vigyorgott, mint a vadalma. Állt, mint a tök, szerintem kezdte magát kellemetlenül érezni, úgyhogy gyorsan elhívtam egy kávéra, mielőtt beszaladna az irodába szégyenében.
- Tomi, fogd már meg ezt a szart! - kiáltotta Milecsics.
- Peti megfogja! - kacsintottam rá, ahogy épp jött be, két munkalappal a kezében.
Ezért biztos kapok, ha visszajöttem.

Majdnem egy órát andalogtunk az épület körül. Végül a kávét elfelejtettük, beszélgettünk a semmiről. Sütött a Nap, kellemes, késő őszi időben (meg van bolondulva az időjárás) sétáltunk, nevetgéltünk, épp csak a kezét nem fogtam. 
Mesélt, kérdeztem, megnevettetem. És közben egyszer sem gondoltam arra, milyen lehet az ágyban. Baj van velem? Jó, itthon már többször is.

 - Nincs kedved eljönni egyszer valahová? - és már pirult is a lány. Szerintem egy órája meg akarta kérdezni. Szívesen kiélveztem volna a pillanatot, de inkább segítségképpen azonnal rávágtam.
- Dehogynem! Veled bárhová! Mikor érsz rá?
Mosolyogva számolni kezdett fejben. És elszomorodott.
- Ó, jövő héten mennem kell Londonba.
Tényleg őszintén sajnálta, látszott rajta. 
- Ha mégis a héten jó neked, szólj és szabaddá teszem magam.
Próbáltam menteni a menthetőt.

Szóval nem jött össze, még, de remélem lesz belőle valami majd.
A száma nincs meg, de megszerezhetném. Biztos jól esne neki, ha írnék. Ő olyan kis szende szűznek néz ki. Azért remélem nem az. 

Bár, ha kell, én szívesen megtanítom egy-két dologra.