Tudom, hülyeség, hogy asszem. Azt azért tudja az ember, nem? Hát nem.

Úgy indult, hogy beszélgettünk, és kiakadtam, hogy ennyi idő után sem akar találkozni, illetve nem tud, de nagyon akar. Meg hiányzom neki, meg az ölelésem. Na hagyjál már!
Elkezdtem műsorozni, hisztizni, és mindenre az volt a válasza, hogy igazam van. Ő megért, de nem tudja mit csináljon. Azt bezzeg tudja, mit ne. Ne jöjjön és ne bújjon velem az ágyba. Mondjuk ezt nem mondta ki. De ő szeret és nagyon nem akar megbántani, és alig (mármint hogy nagyon) várja, hogy találkozzunk, de sajnos nem lehet, mert mit mond a palinak. Hogy mi?
- Eltörött a lábad, vagy született egy nagymamád. Nem mindegy?
Ha úgyis hazudik és félrekúr, akkor nem mindegy mit kamuzik? Vagy akkor ne hantázzon, de akkor nem találkozunk. Úgy is jó! Mondjuk nem nekem. De ez a húzd meg, ereszd meg, ez nagyon rossz.

Keresnem kell valakit. Csak tudom, hogy senki sem olyan mint ő. A régieket elhanyagoltam, már a telefont se veszik fel, ha meg újakkal próbálkozom, kibukik, hogy ja, van egy fuck friend, akivel jól elvagyunk, akkor szépen lekopnak. Hülye vagyok. És már tele a cipőm a szeretői viszonnyal. A férj, vagy "a pasi" ott a háttérben, az árnyéka mindig rávetődik a kapcsolatunkra, és a végén úgyis visszamegy hozzá a nő. Mindig. Pedig hallottam olyat, aki elvált, és a szeretővel házasodott össze. Még ezerkilencszázsnyolcvanban. Egy igazgató. Ja, hogy az nem most van, és én sem igazgatok semmit, max a zoknis fiókom tartalmát? Hagyjál!

Gyíkok, én leléptem! Ez az, megfejtettem. Most úgy érzem, könnyű lesz elengednem. Ha később mást írok, azzal nem kell foglalkozni. Az nettó faszság.