Csak.
- Figyelj csak, nem tudok menni sajnos. Megértelek, teljesen igazad van, ha nem akarsz várni. Keress valakit! Nem tudok ígérni semmit. Valami eltört. Mindig közbejön valami, tudod...

Ó, ez de szép. Szakítanom sem kell, mert ő megoldja. Nem ér rá, nem tudja mikor fog, talán két hét múlva, amikor... De komolyan. Négy hete nem voltam benne. És senki másban sem. Meg még várjak kettőt egy talánra. Na hagyjál! És még voltam akkora marha, hogy utolsó szalmaszálként belekapaszkodtam egy "Esetleg nem lehetne olyat, hogy...", és persze nem, nem lehetett. Még csak dühös se voltam.
Ezt az eltört dolgot nem értettem, bár én egy hónapja éreztem így. Lófasz ez már így.
- De nagyon félek attól, hogy végleg elveszítjük egymást, és biztos megbánjuk, meg bla-bla-bla...
Na de komolyan. Ennél elmentek otthonról. Ennek itt van vége.

Gyors ráírok egy nőre, aki egy pár hete próbálkozott be nálam.
- Most épp megtalált a szerelem, de veled mi van?
Anyád! Az van. Nem baj. Mielőtt ráírnék az utolsó, reménytelenül béna nőre akit ismerek, és akinél nulla esélyem van, rácsapok a kezemre, és elhatározom, újat kezdek. Úgyse kellenék neki se. Újat kezdek, új történetet, új lamúrt, vagy csak egy rövid tiszi-toszit, annyira nem nagy az egóm, hogy ne elégednék meg egy olyannal is akár.
Még.

Közben egy vicces kérdés jutott eszembe. Hol van az átmenet a kapcsolatfüggő és a csak magát szerető, "nem kell nekem senki, elvagyok így is" személyiség között? Itt?