Szerelmes voltam. Nyakig. 
Az ágyon feküdtünk, mellettem a nő. Elalváskor talán. Vagy ő már aludt, nem is tudom. Kefe után lehettünk, de nem ez a fontos, csak abból gondolom, hogy nem azon járt az agyam, hogy meg kéne hágnom. De, ilyen is van! Egy szál semmiben voltam hanyatt nyáron, ablak nyitva, gyenge szellő simítja a bőröm. Ő nyakig betakarózva, mert azt szereti. Fogtam a kezét, és azt éreztem, de kurva szerelmes vagyok, menyire jó nekem, boldog vagyok, de mégsem érzem jól magam, valami hiányzik, minél jobban jó, annál inkább rossz, és tomboltak bennem a hormonok, az érzések, és csak feküdtem mozdulatlanul. Sötétben a szoba mennyezetén néztem a beszűrődő fényeket, legszívesebben újra csókolni kezdtem volna, mindenhol, vagy csak a fülébe súgtam volna szeretlek, vagy hogy "Ugye hozzám jössz feleségül?", vagy "Leszel a barátnőm?" , "Leszel a csajom?". Ezek bizonyos helyzetben ugyanazt jelentik. Pláne, ha nem akarod elkergetni a csajt, nem kérheted meg a kezét egy hónap után. És lehet, hogy másnap én se gondolnám komolyan, csak egyszerűen nincs rá jobb szó. Mikor egy randi után, egy tökéletes kefe közben a csaj azt súgja a füledbe "Annyira szeretlek!". Lóf.szt. Dehogy szeret, csak nem tudja máshogy kifejezni az érzéseit.
Viszont én tényleg úgy éreztem ő az. Megvan. Imádom, kell nekem, ide kéne kötözni mellém, hogy ne mehessen el, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel, és ahogy bámultam a semmit, hanyatt fekve, mozdulatlanul, kicsordultak a könnyeim. 

Szerencsés voltam, hogy átélhettem. Kár, hogy már nincs meg az a nő. Ki lesz a következő? Lesz-e még egy ilyen igazi?