Reggel van. Már fent vagyok, öltözködni kezdtem, de már fél órája ülök az ágy szélén, egy szál semmiben.
Csak nem megy az elindulás. Valami hülye erdei sétát beszéltünk meg, második randi gyanánt. 
Tkömnek sincs kedve hozzá. Se az erdőhöz. Valami megint nem stimmel. 
Oké, nem Klári. Na de ki az? Ki olyan?

Közben elfilozofálgatok. Az vajon, hogy megy egy nőnél (vagy egyes embereknél), hogy szereti a másikat, állati jó vele a kefe, de nem tesz meg mindent azért, hogy minél többször hozzájusson.
Úgy érzem, valahogy úgy gondolkodhat (Klárira, és egy másik félrekúrós férj megcsalós nőre gondolok), hogy, ha elhanyagoltnak érzi magát, ha őt senki nem szereti, ha megérdemel egy kis törődést, akkor jön, és irgalmatlan jót baszik velem. Mert az jár neki.
De afféle, bűnös élvezetként gondol rá. Minden nap nem jó bűnözni, mert megárt, vagy kiderül, de néha...
Annál finomabb, az íze.

Én nem ilyen vagyok. Nekem minden nap, vagy pár naponta kell az, hogy szeressenek, hogy szerethessek, vagy hogy valakibe jó alaposan bele...
Lehet, velem van a baj.

Ja. Most ezt találtam ki. Lehet, hülyeség.