Hívott Klári, nem értem rá. Vissza kéne hívnom.

De előbb elrakom az ágyat, kiszellőztetek, kávé, pakolás.
Nagyon szeretek beszélgetni vele, csak...
Akarom is meg nem is. Elodázom, hogy visszahívjam.
Igazából nem akarom, hogy még öt év múlva is így várjam a hívását, hogy halljam a hangját.

Hogy aztán az éjszaka közepén végül tudjunk beszélni, de már hallom, hogy szétcsúsznak a szavai, beszél, de érthetetlenül.
- Cicuka, megint bele aludtál! - szólok neki.
- Jaj tényleg? Ne haragudj, "pdig énúgyszrttemvolna bszlgtn vld".
- Akkor jó éjt! - és kinyomom.
Meg se sértődik.
Minek is beszéljünk? Már nincs is kedvem megkérdezni, hogy akar-e látni valaha, hogy aztán megint kezdődjön a nyűglődés.
Jön, vagy nem jön (nem jön), felhív, kedves, vagy fáradt és csalódott (mindig), vagy hogy úgy tesszük le a telefont, hogy megint nagyon szerelmes tudnék lenni belé. Attól függetlenül, hogy éppen van-e valakim.

Nem is tudom, most van-e.
Csak azt, hogy az Álommanó, mint annyiszor már, megint közénk barnázott.