Ezt úgysem hiszi el senki sem.
Randiztam Klára Ilonával. Komolyan. Nem én találtam ki, így hívják. Mindegy.

A vezetékneve kábel Egyszerű. Szőke, zöld szemű, nagymellű. Pont, mint amilyet mindig is akartam.
Ja, hogy 10 évvel idősebbnek néz ki, mint amennyi, és úgyis viselkedik, és nem csilingel a hangja? Senki sem tökéletes.
Amíg „társalogtunk", nem tudtam rájönni, hogy ő egy koravén, besavanyodott, vagy a gyermekkorban ragadt, pletykás vénasszony.
Néha aranyos volt, de nem kívántam meg egyszer sem. Nem kívánod meg a nagymamádat! Még ha fiatalabb nálad, akkor sem!
Nem értem. A keze szép, azt megfogtam volna. Az arca puha. És ezzel véget értek az előnyös tulajdonságok.
Ja és nem csúnya. Nem bunkó. Nem buta. Nem él. Nyilván nem halott, csak...
És ha sok a nem, az nem jó. Ugye? Vagy nem? Nem értem.

Az utolsó óráknak tűnő percekben a randi végén, azon gondolkoztam, milyen koravén, bunkó, antiszociális kollégámnak lenne jó partner ő. Kár hogy a csaj jobb náluk. Vagyis normális, a szó „átlagos" jelentésében értve.

Jaj!

Tod mi jutott róla eszembe? Kicsit olyan, mint az óvodámban az óvónéni, vagy talán a konyhás néni, nem tudom melyik. Ő maga Lenke néni. Nem ügyetlenke, és nem eszetlenke, nagyon vicces vagy, de nem erre gondoltam. Ez olyan beszélő név. Illik rá. Mint a régi francia regényekben kétszáz éve. Vagy mint Kurázsi mama és társai.

Persze találkozunk, de nem tudom. Mit is akarok tőle (azon kívül)? És miért?
„Egyszer ebben az üzletben vettem egy cipőt, mondjuk régen ez volt a városháza, csak meghalt a polgármester és a fia átalakíttatta, na mindegy, de otthon vettem észre, hogy már van egy ugyanolyanom, csak ennek barna volt a csatja, nem bézs. Érted? Vissza kellett vinnem."
Olyan unalmas volt a nő, hogy amíg beszélt, konkrétan éreztem, ahogy nő a szakállam.
Alig várom, hogy újra lássam! Szó szerint alig.