Fészbukon hirdetett, használt könyveket "átvesz" és rászoruló gyerekeknek, fiataloknak...

Kaptam az alkalmon, egyszer már lepattintott korábban, most ez jó ürügynek tűnt.
Még ha nem is kapom meg (a testét), akkor is elbeszélgethetünk. Hiányzik a személyisége. A buta beszólásai, a mosolya és a nevetése. No love, csak egy darabig együtt voltunk, és mindig jó emlék marad.

Kávézó, legtávolabbi asztal. Kezünkben a meleg lé, még kevergetjük, nem nagyon nézünk fel, akkor ő sem felejtett, vagyis én lopva bámulom. A kor nem tett jót neki, de látom még azt a lányt, aki annó úgy beindított.

- Még mindig annyira szép vagy!
Megvártam, míg lenyeli, utána mondtam be, nem akartam, hogy megfulladjon. Mindketten tudtuk, hogy sosem volt szép, ezért a "még mindig"-et gondoltam arra használni, hogy pont úgy, mint régen. Mindegy.
- Hm. Köszi - és mosolyog.
Tényleg elhitte.
- De jó rád nézni!
Ez speciel igaz volt. Jól esett legeltetni a szemem az arcán.
- Nyugi, nem akarok kikezdeni veled, ha csak te nem akarod, csak elmondtam, hogy nagyon tetszel még mindig, és örülök, hogy látlak. Hogy vagy? Mi újság veled?

Nyilván kiakadt, azt sem tudta, hova nézzen. Nem tudtam, hogy jól esett neki, vagy menekült volna a nyomulós pasitól, aki így behúzta a csőbe.
- Figyelj, ha pont ettől féltél, hogy nem hagylak békén, és a múlttal jövök, akkor ne aggódj, gyorsan kihörpintem a kávét, és már itt se vagyok, oké? Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. Bocs.
És nagy lendülettel intettem a pincérnek: "Fizetnénk!".
- Csak érdekelt volna, mi van veled, a gyerekekkel, a férjeddel. Jól megvagytok-e, ilyesmi.
- Persze, jól, köszi. Öhm.. Csak nem számítottam erre...
- Ne haragudj, sajnálom, ezt jól elszúrtam, most garantáltan nem akarsz majd szóba állni se velem, pedig semmi hátsó szándékom nem volt, van valakim..
- Nem-nem, semmi baj! Csak elszoktam tőle - mentegetőzött.
- Akkor jó. Szóval a férjeddel minden rendben, és akkor nem is tartanál igényt a szolgáltatásaimra - vigyorgok.
- Azt mondtad van valakid - értetlenkedik.
- Azt. És? A kettő nem zárja ki egymást. Mintha már lettünk volna hasonló helyzetben - mosolygok rá.
- ...
Csak lefelé néz. Az üres bögrére. Aztán fel, majd vissza. Azta! Belenyúltam valamibe!
- Ne csináld már! Komolyan? Mindent tudni akarok, ki az? Vagyis... Mit akarsz róla mesélni? Tudod, én tartom a szám. Na nem úgy, ahogy te tartottad - kacsintok - , hú baszki, azóta sem tartotta úgy senki. Szóval? - kérdezem. Bár most így visszaolvasva, kicsit talán túlságosan nyomultam.
- Nem igaz, hogy kihúzod belőlem! - és vigyorog.
- Mindig. Előbb-utóbb.
Nem törődünk a kijelentés kétértelműségével. Mosolyog és kész.
De csak nem beszél. Újra komoly, és nem néz rám.
- Figyi, utoljára kérdezem meg. Tudod, nekem mindent elmondhatsz, olyan titkunk volt, hogy csak na, azóta sem tudtad senkivel se megbeszélni, de valakivel meg kell dumálni az ilyet is... - próbálom puhítani.
- Igazából de. Vele megbeszéltem.
Hallgatok. Nem akarom elriasztani, várom, hogy folytassa.
- Pffúhh. Utállak! - most jött rá, hogy elszólta magát.
- Dehogyis! Szeretsz egy ici-picit, pont, ahogy én téged. Ígérem, nem mondom el a férjednek, sem senkinek, soha. De beszélhetünk másról is. Mióta csinálod, ezt a könyves dolgot?
- Pár hónapja. Szóval, ő olyan más.
- Aha...!? - várom, hogy mégis erről beszéljen. Le se szarja a könyveket. Pont mint én.
El fogja kezdeni. Tuti. Ki akart bújni a dolog alól, látszik a tekintetén, de szerintem fel akar lélegezni, nem akarja már a súlyt magán. Jót tesz, ha elmondod. Egy szabály van, sose annak mondd, akit megcsaltál. Azta de okos lettem az évek alatt!

A pincért visszaküldtem már üdítőért, egy darabig maradunk.

Amíg lassan mesélni kezd a nő, próbálok emlékezni. Újra. Párszor már előfordult. A világ legjobb szopását kaptam tőle, talán a legszebb feneke is neki volt. Még volt pár leg, amit szerettem benne. De nem ő volt a legszebb, a legtökéletesebb alakú, a legjobb személyiségű, a legjobb lyuk, egyik sem. Mégis jó volt visszaemlékezni rá. Egy időben a barátom is volt.

- Pont téged kezdtelek el mesélni neki.
- Komolyan? Hogyan?
- Beszélgettünk, és úgy összemelegedtünk, pedig már ismertük egymást, de mindig csak, mint kolléga, vagy barát. Privátban nem is találkoztunk. De valahogy mellette éreztem, hogy megnyílhatok. Ő hozta fel a témát.

Hallgattam, nem szóltam közbe. Vártam a csattanót. Amikor először meghágták a volt szeretőmet. Csúnya dolog a kíváncsiság, tudom.

- Ő is hasonló helyzetben volt - folytatta - bár nem teljesen. Nagyon szerette a... párját, de mégis, el volt hanyagolva.
- Mint te.
- Igen, mint én. Szóval ő is észrevette, hogy rosszkor hallgattam el, és kitalálta a titkomat. Ezen változtatnom kell! Így kiderül, ha nem mondok igazat! - és vigyorog.
- Azért a férjed előtt elég jól titkoltad - udvarolok neki, de meg se hall, folytatja.
- Elmeséltem neki, hogy milyen jó volt veled, és szerettelek kicsit.
- Köszi, én is, tudod.
- De a végén csalódtam. Amikor... - nem folytatja.
Még ilyen friss lenne a seb? Ennyi idő után?
- Amikor sosem akartál találkozni velem, én meg levarrtam egy másik, vagyis harmadik nőt? És elmondtam, az volt a baj?
- Igen, akkor. De nem is az volt a baj. Hanem, hogy akkor jöttem rá, hogy vége - szomorodott el.
- Én bármikor újrakezdtem volna - mentegetőzök.
- Tudom, de én nem. Bennem valami megszakadt akkor.
- Értem, sajnálom.
- Szóval ezt megbeszéltem vele, és olyan jó meglátásai voltak.
- Persze csupa rosszat mondott rólam és erősítette benned, hogy jól tetted. Ugye?
- Igen, de nem azért. Azt mondta, minden pasi ilyen - mondta mosolyogva.
- Tipikus. Jobb dumája nem volt? Minden pasi? Vagyis ő is?
És ez a nő, csak mosolygott, és nem nézett fel, a poharában a narancslét forgatta, csak hallgatott és nem nézett rám.
Akkor esett le.
- Márminthogy, ne már, ez komoly? - még a hideg is kirázott.
Beleivott az italába, rám nézett, és elmosolyodott. Büszkén. Nem szégyellte.

- Megőrjítesz, te nő! Most arról beszélünk?
- Gondolom. Bár én nem tudom, hogy miről beszélsz! - mosolygott.
- Átálltál a sötét oldalra?
Na itt sikított fel nevetve. Ugyan nem horkantott, de ezt a nevetését is szerettem. És nem mondott nemet.
Most már tisztán akartam látni.
- Ha jól értem - lehalkítottam a hangom és körbenéztem, meg ne hallja senki - becsajoztál?
Mosolyogva válaszolta halál nyugodtan: "Be".

- És én vagyok az első, akinek elmondtad?
- Igen - mosolyog tovább.
- Akkor az volt az a nagy dübbenés, amit hallottam, hogy egy nagy kő esett le a szívedről, mikor elmondhattad végre valakinek!
És újra nevet. Van, ami nem változik.