Nem tudok felkelni. Mármint a padlóról. Nem fizikálisan.

Olyan szintű átkúrásnak érzem, hogy egyszerűen nem tudok napirendre térni felette.
"Örök barát", "Mindig szeretni foglak", "Te vagy az igazi", "Azt nem tudnám elviselni, hogy többet ne találkozzunk", "A szex veled állati", meg a többi bullshit. Aztán mi van? Majdnem egy hónapja semmi. Vagy csak annyinak tűnik? Alig beszélünk telefonon, ha mégis, annyira unalmas, mintha a szomszéd Mari nénivel beszélnék.

Hiányzik. Nem csak a puncija. A személyisége és a barátom. És persze az a sok szép és jó, amit nekem mondott, ahogy dicsért. Hisztis, elkényeztetett, komplexusos kölyök vagyok. Ez van. Kimondhatom ezeket a szavakat, de nem lesz jobb tőle. 
Sokszor pont ezért nem akarok újat, mást. Csak megdugni, aztán had menjen! Mert ha csak egy kicsit is emberszámba veszed, akkor már meg tud bántani. És meg is fog. Ha nem most, akkor majd egy hét, vagy egy hónap múlva.

Na ezért nem közeledek Eszterhez. Most nem járna jól velem. Persze úgy veszem, mintha bármikor megszerezhetném.
Nyugodtan várhatok hónapokat is! Ott lesz majd, csak rám vár, mással szóba se áll addig. Jártam már így. Pórul. Nem várt a nő, elment mással. Aztán végignéztem, ahogy házasság, gyerek lett. Hogy is hívták a csajt? Még mindig olyan szép. Emlékszem, ültem a céges ebéden mellette és beszélt hozzám, de csak arra tudtam gondolni, hogy milyen gyönyörű kék szeme van, és szabályos arcvonásai. A fiús hajat sosem szerettem, de neki jól állt. És kicsit abban bíztam, hogy talán egy hülye. És kikészíti a férjét. Akkor már jobb, ha mást és nem engem.