Találtam egy régi csetet. Minek őrzöm az ilyet?

Mikor megismerkedtünk, a nő, úgy kezdte, hogy csak szeretők leszünk, ő nem akar elválni, oké. Szépen összejártunk, aztán a végén kicsit beleszerettem, már simán összeköltöztem volna vele, de addigra már nem kellettem neki, szóval vége lett. Legalábbis erre emlékeztem. Erre mit találok?

- Ha elválok, tuti nem lesz több gyerekem. És most azt is érzem, ha elválok, te nem fogsz felém dönteni, amit el is tudok nehezen fogadni, de azt érzem, nem lenne kedvem, erőm más után nézni. Lehet, hogy egy idő után randizgatnék, és lenne pár rövidebb kapcsolatom, de nem hinném, hogy bárki mással újra megpróbálnám. Hát ennyi. :D
- Nem tudom, mit mondjak.
- És hazudhatsz valami szépet, de az őszintét már elmondtad, szóval nincs értelme. Te nem akarnád, én igen, és ez csak egy véletlen baleset kategóriában működne csak.

Mi a fax? Úgy fest, nagyon nyomult rám ez a nő. Hogy-hogy nem emlékeztem rá? Vagy pont ezért zúgtam bele később? Hülye az ember.
De jó volt visszaolvasni a többit is. Benne volt a kedvesség, a bizalom, az összetartozunk érzés a beszélgetésekben. Mindent és bármit is mondhatsz a másiknak, nem fog elítélni, vagy kiakadni. Azonnal, gondolkodás nélkül, ami szívemen, a számon, igazi élmény volt. Jó hogy megtaláltam. Ki is töröltem mindent.
De jó visszaemlékezni rá. Újabban, már nem is értettem, mit szerettem benne (nem mondom ki, de igen azt, is). Szinte csak a rossz tulajdonságait láttam. De most, hogy újra tudom, milyen cuki volt, simán belezúgnék újra, ó, drága...

Sok hülyeségre képes az embert rávenni a magány.