A telefonomon ott a képe. Még Párizsban tettem fel:
"Húzza fel a feloldáshoz".
Akkor viccesnek tűnt, meg hát csak felhúztam volna, akár minden nap is.
Miután rajtakaptam őket (pfuj, nincs erre jobb kifejezés?) és leléptem, éjfélkor felhívott, hogy nem tud aludni, és nem mennék-e át. És voltam olyan madár, hogy igent mondtam.
Együtt aludtunk el, szexet egyikünk sem akart.
Már majdnem kezdtem jól érezni magam a reggeli napsütésben, amikor a szemeimet kifeszegetve az ágyon fekve ezt hallom "Jó reggelt!" helyett.
- Ne haragudj, de nem akarom ezt tovább csinálni.
Csinálni?
Az ember lekvárt csinál, vagy házi feladatot. Mi együtt éltük az életünket bazdmeg!
Persze megszólalni nem tudtam.
Nem a keserűség, meg az önsajnálat, a csalódottság volt bennem, hanem a düh és az eztelbasztuk érzése.
Csak a kezét fogtam meg, hogy erőt gyűjtsek az értetlenkedéshez, a reménytelen kérdezősködéshez, és hogy kezdődjön újra, ez a szokott-szakadt durva film, a dejavu nevű revü cinema veríték menetrend szerint.
Elkapta a kezét, a retikül a vállán, az ajtóból szól vissza, míg a szemembe néz.
- A kulcsot majd dobd be a ládába légyszi. Ne haragudj. Szia!
Aaazigen!
Kicsit ücsörgök leforrázva, és várom az őrületet. Semmi. Értetlenség az van, de akasztok rá egy "Leszarom!"-ot, és nézem, ahogy az üresség mellé nem érkezik a hisztéria. Túl nagy rutinom van a nemvagyelégjóban, úgy látszik.
Megragadom a normalitás érzésének utolsó szalmaszálait, és felállok a fotelből. Kulcs, ajtó, bezár, ládába bedob.
Amikor majd felhív, hogy "Itt hagytad a ..., és mit kezdjek a kedvenc pulcsid....", akkor majd elküldöm ezt az sms-t, amit bekészítek előre, csak ez a hülye javító ne írná át folyton. Na, megvan:
Gyújtsd fel!
Gyerekes dolog, de jobban érzem magam tőle.
Közben a telefonomon megtalálok egy szilveszteri sms-t egy másik lánytól: "Neked is boldog új évet! Köszönöm, hogy vagy nekem!" szivecske, puszi, meg a többi baromság emoji.
Na az is, hol van már! Ezek jönnek-mennek. Mi a jó büdös francot kéne csinálnom, hogy maradjon is valamelyik?
Szandrát nem tudom elfelejteni, és most, hogy "szabad a szívem" (ez is mekkora baromság) persze eszembe jut. Még mindig olyan tökéletes alakja és hibátlan bőre volt a partin. Egyre kevésbé zavar, hogy mit művelt ott, sőt, egyre inkább tetszik. Mindig is szeretett kefélni, szóval ezen nem lepődtem meg. De a ritka napokon, akár még órákon át is tudtunk beszélgetni.
Barbi délután kiírta fb-ra is: egyedülálló. Az igen. Elhatározás az van.
Gondolom holnapután majd hirtelen újra kapcsolatban Haverral. Lehet törölnöm kéne mint ismerőst, hogy ne lássam ezeket. De el tudom képzelni, hogy ha lenyugodtak a kedélyek (ja, az enyémek), akkor egy normális, évente kétszer írunk boldogszülinapot ismerettségként megmaradhat. Aztán akár egy kóbor numerára is jó lehet majd.
Azt a kurva sok időt sajnálom, amit belefektettem. A sok lemondást (azért nem volt annyi), a pénzt és hogy megint nem voltam elég.
Azért az a kép a fejemben örökre megmarad, ahogy ül a farkamon és ugrál veszettül.
A pajzsika, amit két hónapja itt hagyott, hogy "tegyem vízbe, majd elviszi és elülteti", a pohárban, a szekrény tetején sárgult el, száraz csontvázként jelképezi kapcsolatunkat.
