Végül csak nem bírta, rám írt újra. Válaszoltam is neki: Imádom a nyomulós csajokat! :D.
Felhívott, egyeztettünk, ragaszkodott hozzá, hogy nála legyünk, én meg nem bánom, ha nem kell kitakarítanom otthon.
Állati szép házban lakik. Férje, vagy anyuéké, albérlet? Inkább nem kérdezek.
Nyomom a gombot, kamera, vigyorgok.
- Igen?
Komolyan? Igen? Nem látja ki vagyok? Vagy szivat?
- Én vagyok Zsuzsika, azért jöttem, hogy betegyem a... - tartok egy kis hatás szünetet.
Nem várja meg hogy befejezzem, berregve nyílik a kis kapu. Vigyorogva besétálok.
Úgy emlékszem nagyon vékony, remélem nem fog zavarni a sok csont.
Azta! Meglep, milyen magas, pedig számítottam rá, és biztos nem nőtt a múltkori óta.
Miniszoknya, hosszú szárú zokni, top, cicitartó nélkül. Csupa fehérben. Az ártatlanság színe. Napersze!
- Teniszezni voltál?
- Szia! Hülye! - enged be az ajtón.
- Én el is mehetek - mondom sértődötten.
- Majd később. Előbb én!
És ugrik a nyakamba. A lábával átkulcsol, lehet, hogy azt hiszi ez az előírás a múltkori miatt, engem így kell fogadni mindig.
Vagy tudja, hogy imádom ezt?
Hosszú csókkal kezd. Húú, de kurva jó! Semmi harapdálós, nyelv ledugós követelőzés. Ráérős, puha, érdeklődő, nyelves-nedves. Állati finom!
- Meddig maradsz? - kérdezi, aztán bújik vissza a számba.
- Ameddig csak akarod!
- Örökre? - komolyan érdeklődve bámul a szemembe és reménykedve, bujkáló mosollyal a száján, várja az ítéletet.
- Persze! Amennyiben az nem tart tovább vasárnapnál, mert dolgoznom kell. Majd meglátjuk.
- Csak ugratlak!
Leszáll rólam, és húzni kezd befelé.
Vajon komolyan gondolta? Múltkor is olyan furcsa volt. Szerintem túl sokat képzel rólam, lehet hogy Ili túl sok szépet mesélt. Nem tudom. Azért remélem nem lesz levakarhatatlan.
Állati szép lakás. 5 szoba, konyha, kló és fürdő minden szinten. Minden új és tiszta. Fél szemmel azt nézem, hol fogom megdugni Létrát. A konyhapult az tuti. Szinte érzem, hogy már meg is volt.
- Mit iszol?
- Reggelire kávét szoktam. És korai még alkoholizálni. Whisky van?
Naná, tudom én, mitől csúszik le könnyebben a bugyi. Már ha van rajta. Ökör iszik magában, ha én nem, ő sem fog. Csak muszájból teszem.
Elém rak valami barnás löttyöt. Az üveget nem láttam. Koccintunk, mosolyog, és a szemembe néz mélyen, míg kortyolunk.
Atyaisten de finom! Mi a jó franc ez?
- Hmmm... - engedem ki a gőzöket az orromon.
Még a szemem is behúnyom.
- Ízlik? - mosolyogva kérdezi.
Sokáig kéne kéne gondolkoznom, hogy udvarlás, humor és az ízek iránti tiszteletem is benne legyen, de nem tudok koncentrálni.
- A könnyem is kicsordult, olyan finom. Nem akarom tudni mi ez, úgysem tudom megvenni. Maradjon örökre titok. De ha minden ilyen istentelenül ízletes ebben a házban, akkor nagyon jó dolgom lesz a hétvégén.
Még mosolyogni is elfelejtek. Bekortyolom a végét, és újra élvezem, az illatot és az ízt. A jéggel az üres pohárban kissé játszani kezdek, megkopogtatom.
Közben a tv mellett a polcon olvasgatom a cédék címeit. Wellhello. Ilyen még van? Valaki vesz CD-t?
- Még egyet? - fordít hátat és nyúl az üvegért.
Nem akarom elrontani az élményt, másodjára úgy sem lesz ilyen jó, és nekem ma még feladatom van. De ha én nem kérek, talán ő se. Oldódjon az a feszkó, ha van még egyáltalán.
- Hallod, Tomi?
Oda sem nézek, úgy mondom, de közben tartom a poharat, és megvárom, míg önteni kezdi.
- Talán később. Nem baj, ha megmelegszik, úgy is szeretem.
Kitölti, magának is, megemeli a poharat felém, én is felé, és úgy eltünteti a drága nedűt, mintha gyógyszer lenne.
Várj! A jeget is lenyelte? Teszi le az üres poharat, mosolyogva magához húz, és csatolja ki az övemet. Leteszem a poharam.
- Azt hittem végigvezetsz a házon. Medence is van?
- Ssss! - a számra teszi a mutató ujját.
Szerintem már csak ennyit tud mondani. A szájában a jég, oda akarja a fütyimet is.
Hát Baba, azzal lesz egy kis dolgod. Még sehol sem járunk.
Aztán megoldja. Ügyes zsiráf ez, nem vitás. Kezdem megkedvelni.
