- Neked is hozzak valamit?
- Hmm? Persze. Mi? Nem. Nem kérek, köszi - mondom neki, de nem is figyelek, a hülye tévét nézem. 
Nekem nincs otthon, ki nem állhatom a reklámokat, szóval egy Megasztárbanikszfaktor vagy akármi ilyen, oda tud ragasztani a képernyő elé, legalábbis az a rész, mikor az agyhalottak próbálkoznak és persze kiesnek a selejtezőn.
- Figyelj! Régóta akarok kérdezni valamit.
Na ez már megint.. Direkt csinálja.
- Mondjad galambom! - fordulok hozzá. A tévét némítottam, amúgy így nem szólítom, a túlzás azért van, hogy érezze, jó fej vagyok és nem "mi a fasz van már megint"-tel kezdek. Amúgy annyira nem zavar.
- Van egy fiú...
Hogy mi? Most kirúg?
- Ki akarsz rúgni? - vigyorgok az arcába.
Nem a kínos meglepetéstől, és nem is mert el akarom viccelni, hanem mert nem tudom elhinni, hogy neki se kellek. Ő nyakig belém van zúgva! Nem?
- Dehogy akarlak, te, hülye! - nyugtat meg kedvesen, és lágyan szájon csókol.
Na azért!
- Van ez a srác, és arra gondoltam, hogy bánnád-e, ha csak egyszer, én, meg ő, de tényleg csak egyszer, mert kíváncsi lennék, ugye érted?
Jahogymostmivannemértem.
- Persze!
Hosszabb hatásszünetet tartok. Rá is kérdez.
- Érted, vagy nem bánnád?
- Értem hát. De azért meséld el miről van szó, mielőtt döntök.
Én magam csodálkozom rajta, hogy nem leszek ideges. Miért is lennék?
Elmondja honnan ismeri, és hogy már előttem is bámulta, és akkor elhatározta, hogy ha egyszer alkalma lesz rá, akkor alaposan.. ilyenek. Tartózkodik a "olyan jó pasi, jóképű, izmos és biztosan nagy farka van" kifejezésektől, amiért komolyan hálás vagyok neki.
Bólogatok. Egy éve még a kandi kamerát kerestem volna, de már annyi mindent átéltem, tudom, hogy nem viccel. Csak remélem, hogy nem is tesztel.
- Persze, ha akarod, neked is lehet! - próbálkozik be, egy átlátszó trükkel.
- Nem jön be a srác - még gondolkozom, ezt csak úgy odabököm.
- Nem a srác, hanem, gondolom hiányzik Klári, vagy Ili, ha úgy van, engem nem érdekelne. És egyik éjjel Szandinak szólítottál. Ő ki?
Na bazd meg!
- Nem fontos.
- Mindegy is, csak arra gondoltam...  - és nyomja tovább. 
Nem pihen, ez tényleg meg akar győzni. Tényleg beindult a csávóra.
- És ahogy meséltél Kingáról, múlt héten..
- Klaudia?
- Ő. Mi lett volna, ha rád mászik?
- Nem engedtem volna. Ő Peti nője. És barátnőm van.
Ezt az utolsó mondatot, talán kicsit megkésve tettem hozzá.
- De ha nem lenne neki? Vagy beleegyezett volna?
- Nem akarnám. Nekem itt vagy te. Nem jó nekünk együtt?
Én is hallom, milyen szánalmas kérdés. Megint lementem kutyába?
- Dehogynem. Tudod, hogy szeretlek! 
Újabb csók. Most mit jön ezzel?
- Adj pár napot, és végiggondolom.
- Jó.., de.. ha nem mondasz semmit?
- Akkor újra megkérdezel. Ha akkor sem, akkor vedd igennek. De ne tudjak róla! Vagyis nem is tudom. Átgondolom.
- De az megcsalás!
Ó, de naiv ez a kislány! Elfogytak a válaszaim.
- Most már nézhetem?
Tökre nem érdekel már a műsor, de már elég kínos kezd lenni. Már a fejemben áll a színpadon a "Srác" és Zsú. Én a zsűriben. Zsuzska olvad, ahogy a srác áll és nem csinál semmit, én meg őt nézem, hogy mit eszik a fiún? A nézők tombolnak. Mint bennem az indulatok? Pedig nem haragszom rá, ő jó fej. Rugalmasak vagyunk. Nem lett kimondva, hogy barát-barátnő, hűség, akármi, egyszerűen jó együtt és nem akartunk mást. Mi is a jó válasz a kérdésére? Kit bántsak meg? Őt, vagy magam? Egyáltalán engem érdekelne-e? Vagy kimondottan jól esne, hogy van egy szabad jegyem, egy ingyen kefe, bármikor, bárkivel. Talán nem is csak egyszer. 
De az is lehet, hogy azért agyalok ezen annyira, mert az utolsó szalmaszál is oda, az utolsó lehetőség, hogy tudok normális, mindenki (a többség) által elfogadott és irigyelt párkapcsolatban létezni. Lehet, hogy én vagyok naiv. 

Vagy lehet hogy csak egyszerűen MOSTMIAFASZVAN? Nem tudom.