El sem tudom mondani. Azért megpróbálom.

A Balaton parton lődörögtünk Ramónával. Pont ott, ahol annó Klárival. Vidám volt, mosolygós és gyönyörű. Mármint Klári.
- Ide nem hozhatsz mást! Ez a mi helyünk! - parancsolta nekem.
Na persze! Gondoltam. Majd ő mondja meg. Élveztem minden percét, szerettem mint atom, nyilván megígértem. És bár komolyan gondoltam és nem akartam, hogy rosszul essen neki esetleg később, ha mással mégis erre járok, azért elhatároztam, igyekszem betartani.
- Abba neked nincs beleszólásod Nyuszifül! - cukkoltam.
Na most pont ott sétáltunk Ramival. Nem szándékosan, így alakult. Útba esett. 
Amúgy Ramóna utálja, ha Raminak szólítják. Bocsi, most úgy sem tudod, hogy rólad beszélek.

Rami mellettem, míg én vezetem az autót. Rendben vagyunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Pont arra mentünk, mint egy héttel korábban Klárilivel. Csak neki fogtam a kezét a kocsiban, Raminak nem. Semmi személyes, most is jól esett volna, csak úgy gondoltam, kivárom az időt, mikor tényleg úgy gondolom.

Klárilinél elsiettem.
Kirándulni vittem, fogtam a kezét. Aztán hozzám haza, együtt aludtunk. Majd másnap a lakásához, újra fogom a kezét, és ahogy hazaértem, már írtam is az elbocsájtó szép üzenetet: "Bocsi K.., ez nem fog menni köztünk".
Szóval ezt akartam elkerülni.

Megyünk át a falvakon és már majdnem megszólalok: "Nézd, itt az a ház, aminél a múltkor a lovat láttuk...".
Ja, csak az Klárili volt egy hete, ez meg Rami mellettem. Ilyen többször előfordult. Tartani kellett a szám.
Menőnek tűnik ez a három név egyhatáron, de inkább elkeserítő és siralmas. Pont mint a továbbiak.

Megérkeztünk, csodaszép a Balaton part. Múzeum, templom, lovarda. Szépen sorban végignéztük mindet, pont, mint Klárival pár hónapja (tavaly?). Néha beugrott Klári mosolya, de most valahogy görcsösen igyekeztem jobban érezni magam. És szinte sikerült is. Az épületet körbejártuk Ramival, új dolgokat fedeztünk fel, "innen sokkal jobb a kilátás, látod ott a távolban azt a miafrancot?", ilyenek. Apró dolgok, hülyeség, de mindegyikbe kapaszkodtam. Jó lesz nekem Rami is, lám, milyen jól érezzük magunkat.
Aztán abba az étterembe vittem, ahol Klárival ettünk. Gáz?
Majd abba a SPAR-ba, ahol szintén vele. Tényleg nem direkt.
Fel sem tűnt, hogy vele, Klárival bármit csináltam, ha a közelemben volt, kicsit hevesebben vert a szívem. Mindig. Ez nem kamu. Tényleg.
Ha véletlen Aldiba megyek, mindig áll a cerka és a torkomban dobog a szívem. A testem megszokta, hogy így kell csinálni, mert Klárival rengetegszer vásároltunk Aldiban.
Hülye ez a test.

Este becsekkolás a szállásra.
Harmadik emelet. Olyan kilátás a Balatonra, hogy egy percig csak bámulsz, és aztán tudod kinyögni: "Aztakurva!".
Iszunk Ramival. Ücsörgünk. Megint iszunk. Okos dolgokat próbálunk megbeszélni, a tájjal, a csillagokkal kapcsolatban. Iszunk. Persze mindketten tudjuk mire megy ki a játék. A világ (nekünk) legromantikusabb helyén, egy irgalmatlan dugásnak kell történnie!
Kezdünk ráhangolódni. Kitalálja, játszunk Gazdálkodj okosant!
- Szórakozol!
Nem. Egy dologgal tud motiválni, aki bent ragad egy mezőn, vagy új kört kezd, ledob egy ruhát.
"Vegyed most már le a ruhád, ha sasoljam meg a sunád!" jut eszembe, amit gyerekkorunkban mondogattunk egy elképzelt üvegezés játékra gondolva.
Pillanatok alatt meztelenek leszünk Ramival.
Egyszer felállok az asztaltól (a farkamat már korábban megnézte alaposan), indulok egy újabb üveg szeszért, akkor fogja meg az uborkát. Megcsókolom. Itt borultak fel a szabályok. 
Az üvegasztalon hasal, rettegek, hogy elpattan az üveg és összevagdalja a nőt. Azért kicsit beteszem neki hátulról, de pár lökés után inkább elrángatom onnan. A konyha pult pont olyan jó. Sőt!

Az ágyban dugom. Rami imádja, ahogy kefélem. Mindenhogy. Forgatom, mint Floki a lábtörlőt.
- Fantasztikus vagy!
Láttam már nőt, pláne dugás közben, tudom mit jelent ez. De annyiszor mondja, annyit ismétli és cifrázza, kezdem elhinni: ennek tényleg nem volt ilyen jó még senkivel. Örülök. Jól esik.
Miután összekentem, lihegtünk, ittunk (már csak vizet), majd még egy menet jött, kezdtem jól érezni magam.
- Jó lesz ez a nő! - ezt csak úgy magamnak mondtam belül, meg ne hallja Rami.

Meghitt pillanatok. Szünet két kefe között. Cirógat. Mindenhol. Trükközik. Simít, simogat, alig érint, beleborzongok. Tetőtől a talpamig. Ügyes. Jó benne. Folytatja. Még.
Kezd belém zúgni. Nem mondja ki, vagyis nem ezekkel a szavakkal, de érezteti, érzem.
Olyan jó vagyok, kedves, meg... Ilyeneket mond. Nem kefe alatt. Előtte, utána.
Ez is megfordul a fejemben, míg cirógat, én élvezem, ő csiklandoz, én mosolyogva szenvedek, kurva jó így. Nem hagyja abba. Múlik az idő. Talán egy órát is elvan így.
És meglátom magam, abban a kurva görbe tükörben.
Ez Klárival is megvolt. Vagyis ilyesmi. Sokszor simogatott így régebben. Imádtam. Azok voltak a legjobb éjszakáink. Én is sokat viszonoztam, sőt, imádtam megismerni a testét, nyitott volt, mindenét érinthettem. Egy idő után fel sem tűnt, hogy csak én adtam. Nem zavart. Ha neki jó volt, előbb-utóbb nekem is. Így vagy úgy. Aztán ő már nem simogatott. Sosem. Én elolvadtam egy pillantásától is. Fájdalmasan bele voltam zúgva. Sosem tudom meg, hogy a személyiségét, a gondolatait, a mosolyát, vagy a külsejét szerettem igazán. Vagy azt, amit kaptam tőle és amit adhattam neki az ágyban. Kicsit félek, hogy tudom a választ.
Rami sem érti mi van. Csak úgy érzi, mindent meg kell, hogy adjon nekem. Nem ellenkezem. Kéne?
Mikor viszonozni akarom, leállít hamar. Nem bánom. Most csak élvezni akarok.

Harmadszor is meghajtom. Nagyon. Élvezi, hogy sokáig bírom. Talán sosem bírtam eddig. Miért is? Ja igen. Mert nem élvezem.
Felkelt a nap és látom: ő nem Klári. Tovább megyek. Nem az az alkat, nem az a habitus, nem az a haj, nem az az arc, nem, nem, ez nem ő. Akkor is folytatom, nem állok le. Ő nem érti, de élvezi. Nagyon tetszik neki. Lassan fájni kezd a kolbász, de csak tolom.
Most már fogat összeszorítva görcsösen akarom. Hogy jó legyen. Nekem.
És neki nagyon jó, hallom, érzem. Az motivál engem is, nem? Csak az arca nem. A teste nem. Annak örülök, hogy nem taszít, de vonzónak sem találom.
Nem csináltam ilyet még, talán egyszer. El akarok menni. De így nem tudok. Ezért másra gondolok.
Klárit képzelem Rami helyébe. A gyönyörű arcát látom, ahogy csukott szemmel élvez (közben elgondolkozom, ő is azért csukta be a szemét, mert nem akart látni? Nem érdekel!), a csodaszép testét, és érzem, hogy szeretem, ő az, ő az baszki, mit akarok itt ezzel?
És szólítom, neki mondom: "Óh Klári", "Ez az Klári!", "Úgy szeretlek!", "Imádlak Klári!". Közben többször ellenőrzöm magam dugás közben, hogy ugye nem mondtam ki hangosan? Nem, minden rendben. Folytatom. Mindjárt.., most jövök! Megyek..
Kishalál. A szokásos. Szégyellnem kéne magam. De nem megy.

Amikor felkelünk, már azt látom, itt ülhetnénk, ott beszélgethetnénk, itt bámulhatnánk a tájat Klárival. 
Rami nem tudja. Nem mondom neki. Ő boldog és puszit kér. Adok. Csókot, bármit, csak hagyjon képzelődni. Gáz vagyok.    

Kiteszem a nőt, vonatra száll, megyek haza.
Félóra és hív Ő.
- Klárika drágám, honnan tudod, hogy épp most érek rá?
- Hát csak gondoltam, és ne haragudj, tudom tegnap volt a szülinapod, de tegnap már kettő után jutott az eszembe.
Hú de jó, hogy nem akkor hívott. Gáz lett volna, a másik nővel éppen azokat a helyeket jártuk be...
- És először énekelni akartam, de a boldog születésnapot, az olyan elcsépelt - mentegetőzik.
- Akkor a kedvenc dalunkat? Azt énekeld, légyszi! Aztán majd legfeljebb megkönnyezem - kérleltem vidáman.
- Ó, be is kellett volna skáláznom, na mindegy, megpróbálom. Bá...

Ó, te jó ég!
Elolvadtam, kész voltam. A bugyuta sorok némelyike megmosolyogtatott, de a legtöbb, kimondottan rólunk szólt.
Már nem láttam. Könnyeztem, és nyeltem. Aztán a kitörő hisztis bőgés első köhintését kellett elfojtanom. Félrenéztem, már nem is tudom mire gondoltam és vészesen közeledett az utolsó sor. Utolsó hangok... vége.
- Na tetszett? - kérdezi a hangjában mosollyal.
Nagyon hosszan hallgattam. Semmi hatásszünet, csak nem akartam, hogy azt hallja, ahogy azt mondom vinnyogó hangon, mint egy kislány, hogy "még mindig szeretlek Klárika!". E helyett, kezdésnek ennyit nyögtem ki.
- Hú! - aztán nyeltem.
Aztán még várnom kellett. Mert a saját elérzékenyülésemtől meghatódva, megint elcsuklott a hangom.
- Hú bazdmeg! - merítettem erőt a káromkodásból. Próbáltam a romantikus képet kicsit megkarcolni, ha már összetörni nem tudom (és nem is akarom).
- Most miért mondod?
- Mikor azt mondtam, hogy majd megkönnyezem, azt nem komolyan gondoltam! Húú... - muszáj volt megállnom újra.
- Pfffhh. Na...! Ez nagyon szép volt! Köszi! - ennyit sikerült kinyögnöm, két torok köszörüléssel.
Fél perc alatt két mondat. Ez tuti feltűnt neki is.
Köszönömöt akartam mondani, de ez egy szótaggal rövidebb és így nagyobb esélyem maradt, hogy nem törik el a mécses.

Aztán elmeséltem neki, hogy ott volt velem. Együtt sétáltam vele gondolatban, és mutattam a szép dolgokat a világból. Fogta a kezem, és pont olyan gyönyörű volt, mint mindig.
Persze azt nem mondtam neki, hogy az utolsó kefénél, amivel újra kicsikartam a "Tomi kurva jó vagy, annyira jó vagy, imádok veled lenni, te nem hazudtál, tényleg jó vagy ebben" dolgokat, őrá gondoltam. Klárira, és némán őt szólongattam.
És persze Rami sem tudta ezt, akinek éppen a puncijában voltam és a fenekét markolásztam.
Szólnom kellett volna? Geci vagyok? Vagy csak idióta?
Majd még beszélgettünk, aztán még egyszer majdnem megríkatott, már nem is tudom mivel.
Tényleg túl sok női hormon van a vízben állítom! Mondjuk tegnap csak rövideztünk, vizet alig ittunk, nem is értem.

Most itt ülök, fáj a pöcsöm, taknyom-nyálam egybefolyt és nem tom mi van.