Mondtam Klárinak, már nagyon nincs kedvem megírni a dolgaimat, nem is értem.
Elmúlt. A múzsa csókja már nem olyan édes, vagy nem tom miért.
Azt mondta, akkor írjam meg magamnak, csak azért, hogy később emlékezzek rá. Hát jó.

Ülök a kanapén, a hideg laptop fagyasztja a combom, és azon agyalok, mit fogok mondani Raminak, mi a francot csináltam ma egész nap, miért nem írogattam neki, mint szoktam.
Későn este beszélünk, és nem mondhatom neki, Klárival voltam kefélni, "és annyira kurva jó volt!".

Asszem egy jóbarátommal voltam, beszélgettünk, ittunk. Csak múlt az idő. Arról nem kell beszámolni azt hiszem, percről-percre, hogy mikor-melyik nőt beszéltük ki, kit, hányszor, milyen alaposan tettünk a magunkévá.

Pedig Klárival voltam. Tegnap Pécsen vettem fel. Ugye nincs is olyan messze? Aztán egy határmenti kisváros látnivalói.
Mármint, a barcsi panzióban vételeztem szemre K. látnivalóit.
De jó ez a csaj! Nem változott semmit. De hogy is vót...

Még otthon voltam, indultam volna épp, ülök a kocsiban, motor elindítva, hív Rami. Sose szokott. 
Pont most, hogy dugni megyek mással, felhív? Megérzi, vagy mi?
Elkapott a dejavu érzés. Felrémlett egy korábbi eset, mikor épp egy köntössel takart meztelen lányt ölelgettem, és megszólalt a telefonom. Az akkori barátnőm nagyon beszélni akart velem. Hosszan csörgetett, és ha kinyomtam, visszahívott. Többször. Végül ki kellett kapcsolnom a telót. Késő volt, addigra elszállt a lányból az ihlet, a helyzet odalett. Pedig ha akkor ott megkapom, már talán közös gyerekünk lenne.
De sajnos tuti elváltunk volna. Bár, ki tudja.
Az nagyon sors szerű volt. Az a lány is megérezte.

"Úgy félek, hogyha egyszer tényleg újra összejövünk végleg, majd akkor nem fogunk megbízni egymásban, mert, annyira tudjuk, hogy milyen jól hazudik a másik." - mondta Klári még tegnap nekem.
Én nem félek ettől. Ha mindent megbeszélhetünk, hiszti és jelenet nélkül - "Figyelj, szeretnék mással is dugni, beszéljük meg"- akkor nem lehet baj. Az más kérdés, hogy beleegyezik-e. Ha nem, hát nem.

És hogy milyen volt?
Elmondhatatlan. Vagyis dehogy, csak simán jó. Kurvára érdekes, vidám, kalandos és romantikusan unalmas.
Tényleg le kell írnom, mert már potyognak ki a fejemből a jelenetek.

A kúrókéró
Mindegyik az, hiába hívják panziónak, meg apartmannak, rendben volt. Ennyi. Ebben értsd a negatívumokat és a pozitívumokat is. Tiszta volt. Volt vagy 10 extra törölköző. 8-ra szükségünk is volt. :)
Bele kell, hogy férjen nekik, így is kábé százba fájt nekem, mindennel együtt.

Az előjáték
A beszélgetés, többnyire ő beszél. Nem fáj. Hallgatom. Esetleg gyönyörködöm benne.
A családról, az anyjáról, a tesójáról, a gondokról. 
Már tudom, hogy ez az előjáték része. Meghallgatom, elmondja. Olyan, mintha egy vendéglőben, szépen kiöltözve drága bort kortyolnánk. Drága étel, mondjuk rák (nem a betegség), mosoly, halk zene, udvarias pincér, romantikus zongora dallamok, esetleg később tánc.
Ez ugyanaz, beszél, panaszkodik. De tudom, nem a megoldást akarja, esze ágában sincs az okoskodásomat hallgatni, neki nem megoldás kell, neki valaki, aki meghallgatja. Aztán majd ő megoldja - vagy nem - az életét.
Így működik a nő. Nem, nem mindegyik, de sok, és ő, nagyon így. Tudom. Kivárom.
Ami totál ellentmond a józan észnek, hogy az előbb még az anyjára panaszkodott, vagy a halott kiskutyáján merengett, fél perc múlva már a farkam akarja a szájába. Ez nem perverz, ő ilyen. És tudom, hogy nincs egyedül.
Korábban nehéz volt elfogadni, ma már nem kattogok ezen.
Ez is kell ahhoz, hogy lelazuljon, hogy mosolyogjon és hogy beengedjen. A szívébe, a bugyijába, ami már rég ledobva pihen a fürdőszoba padlóján. Majd én szedem össze másnap reggel, mikor ő már mindent összepakolt és indulhatunk. Na persze.

A szex
A simogatós, ismerkedős. Vidám, beszélgetős. Belekezdős. Aztán abbahagyós. Újra nekilendülős.

Ahogy nyög, ahogy akar, magához húz, karmol, harap. Úgy erőszakos és durva, hogy a legkomolyabb "szedjél szét és bassz már meg" őrülete közben, pont kétszer olyan finom és érzéki, tapintatos és lágy, mint Rami, mikor a nagyon odafigyelős és gyengéd akar lenni. Nem is értem. Nem is bánom, csak élvezem. Minden apró rezdülését, a hangját, a nyögését.
Ahogy benne vagyok, ütemesen egymásba olvadunk, majd leállunk, kicsit szeretjük egymást, csak élvezzük, ragadjuk a percet, nem csinálunk semmi mást, megmerevedve, ledermedve élvezzük a helyzetet, majd elalszunk, az leírhatatlan. És félóra, vagy kettő múlva pont onnan folytatjuk, ugyanaz a póz, azok az érzések. Az a sürgető vágy, a még, még, akarom újra érzés.

Aztán persze megint, máshogy, reggel még egyszer, de ki számolja. Kurva jó ez a nő, vele a szex, így egymáséi lenni.

A mosolya, az arca, a haja, mind-mind az enyém. Még. Addig akarom használni. És ő is engem. Imádom simítani a haját, vagy húzni, a nyakát fojtogatni gyengéden, de határozottan, pont, ahogy ő akarja, a karjait lefogni, szorítani, nem valódi stressznek és megkötözött érzésnek kitenni. Imádja.

A farkammal úgy játszik, mintha hangszer lenne és ő egy virtuóz (nem furulya). Rami hozzá képest, csak a zongorához csapkodja a hangszerem. Nem mondom néha az is jó, de már hiányzott, hogy egy mestermű születhessen hozzáértő kezek által.

Csodaszép ez a lány.

A bimbóival játszom és az udvarával. Aztán a fenekét gyúrom, ő húzza szét, a hátát karmolom - csak finoman, meg ne látsszon - és a "harapd már a nyakam!" az ő szájából hangzik el.

Egy húron pendülünk.

Újra megfogalmazódik bennem a kérdés. Hol, és miért, mik az okok? Hogy a picsába, hogy ez ennyire jól megy nekünk? És mással nem. Neki se.
Megint arra gondolok, könyvet kéne írni, vagy talán neki kéne képes ábrákkal papírra vetni, mit hogy kell, vagy mit, hogy szeret, de nem, tudom, felesleges, a Kámaszutra is egy idő után csak lélektelen pornó újsággá válik, az oktatás és tudás terjesztés helyett. Úgyse menne. Inkább csak élvezem, és vések befelé, remélem megmarad. Talán így kicsit több, hogy leírom.

Aztán persze séta. Kézen fogva, beszélgetős. Cuki, de az nem a varázs, az egy jóbarát. Egy humoros, kedves, aranyos, akire szeretsz rámosolyogni. Azért az se rossz.
És persze kaja-pia, film (az nem), zene (nem), sok ember, nagy társaság (egyáltalán nem!), csak mi! Nem is kell más.

Az utolsó öleléskor a szobában, elmondtam neki, mindig ezt képzelem, ha nincs velem. Hogy ölelem, és becézgetem: "Klárikám, Tündérke, Cicuka..."

A hazaszállítás kalandos volt. Hazudni, időzíteni, kikerülni Benit, hogy véletlenül se fussunk össze, ne lásson meg engem, vagy a kocsit, nem volt egyszerű. Több változó is szerepelt a játékban, többek között az idő, az időjárás, a kamu, Béla, aki nem létezik, meg a neje, aki nyilván szintén nem, és még egy csomó egyéb, amit fel sem tudnék sorolni, lényeg, a csajt kiraktam sietve, még egy puszi, ő a kitárt kocsi ajtóban még a sálikáját kötögeti a nyakára, közben nem is érdekelt, hogy kihűti a kocsit, aztán a csomagtartóban matat vagy fél percig, pedig egyetlen telibevert táskája van csak, nekem meg kifolyik az adrenalin a fülemen, mire lebassza a csomagtért ajtót, én meg nagy gázon elhajtok, közben mosolyogva integetek neki, a fogaim közt szűrve a szavakat: "Jaj Klárika, te, kis k..".

Hazafelé százzal, agyalok, aggódhatok, hogy mi van.
Agyon verte? Biztos nem. Kétszer? Tuti nem. Remélem minden ok vele.
Megtudom majd két hét múlva. Talán. Úgysem írja meg, sosem szokta. Akkor várok.

Tíz perc múlva üzenet: "Nagyjából minden ok. Húzós volt. Veled meg szuper. Köszönöm. Puszi".

Ó. Ez kedves! Imádom! :)
Az megvan, hogy ő sosem köszön meg ilyen dolgokat? Az Rami, aki igen. 
Ezért ez most különösen jól esik.  

Másnap, mikor próbálom rendszerezni a történteket (nem megy, még egyet kellett aludnom rá), az a furcsa, érdekes dolog történik meg újra velem. 
Ramira vágyom. Mintha a lelkem (jó, sokat voltam Klárival, talán más szó kéne ide) egyik fele megtelt, most a másikat kell megtölteni érzéssel, élménnyel. Ramival is jó, csak másképp. Sokat adunk egymásnak. Jók vagyunk együtt, bár sosem lesz olyan harmónia köztünk, mint Klárival.

De élvezem, hogy nem undorodom tartok a találkozástól, a kontraszttól, a tükör világtól.
Szinte már vágyom rá.

Na ezt tessék megmagyarázni!