Nem rég szállt ki az autómból, én meg előtte kicsivel az ő puncijából.
Na de haladjunk csak időrendben.

Leszáll a vonatról.
A telefonban már egy sértéssel kezdi, félreért, vagy csak direkt szúrni akar, nem érdekel. Megtaláljuk egymást, ölelés.
Az igazi, hosszan tartó. Én nem csukom be közben a szemem, én élvezni akarom, mindent megjegyezni, látni őt, a környezetet, mindent. És talán védeni. Ha mindkettőnknek csukva a szeme, akkor ki veszi észre, ha támadás (vagy ismerős/lebukás) jön, igaz?

Indulunk a valahova. Beszél. Sokat, mint rég. Szerettem. Most is úgy. Gyönyörű. Folyton ki kell mondanom, dicsérem, milyen szép.

Cukrászda.
- Ide be kell mennünk! - Klári mosolyog, mint egy kisgyerek.
Hátnehézkérdésamogyoróstisszeretemvagyinkábbamákoslegyennemistudomannyifinomságvanámtudtad?
A szokásos hülyeség. Ezt is imádom benne. Rövid távon.
Kikértük, kóstolgatás. Az enyémből is. Én is az övéből is. Értékeljük, leszóljuk, kritizáljuk, vagy dicsérjük. Finom. Mint ez a nő.

A szállás egy sz..
Csalódás. Itt lesz a gazda a szánkban. Végig. Szimpatikus pali. Meg a fia. A kiegészítő wellness rész igénybevételéért bemondja a gorombát. A szívem kihagy egy pillanatra.
- Hogy mi van? Forintban? - érdeklődöm.
Bár másban nem nagyon lehetne. Szinte a mi pénzünk a legszarabb.
Akkor csak a szaunára fizetünk be.
Wellcome drink, jópofizás. Szauna előtt zuhany. Zuhany után Klári rákezdi.
- Igazán megdughatnál!
Az egyik szemem sír, a másik nevet. Ez az én csajom!
De a paraszt a kis ház előtt ólálkodik. Meg Ramit is fel kéne hívnom.
- Figyelj. Kicsit később?
- Mi? Rami lettem? - utal rá, hogy már meg se akarom dugni.
De ez nem igaz, csak... Paragép vagyok. Végül besötétítek és megdugom. Alaposan, gyorsan, hallgatva a sikolyait. Élvezetes. Kezdetnek jó. Egymásra találunk hamar.

Később észrevesszük, hogy a nyögései kihallatszottak a fürdőszoba ablakon. Fasza. Neveljük az ifjúságot.

Szauna. Ruhában, mert ugye a tulaj...
Zuhany, vissza. A szokásos. Közben beszélgetés. Kinek milyen a palija/nője, vagyis a másik, akivel szemben épp a megcsalás tényállása valósul meg. Rosszabbnál rosszabb történetek mindegyik oldalon.
Aztán hívjuk fel ezeket. Kötelező lejelentkezés. Egyikünk konferencián, a másik nagy-nagy munkában van távol, naná, hogy nem is kefélni.
Miután letesszük a telefont, összefoglalom a gondolataimat.
- A pokol kénköves bugyrában fogunk égni!
- Dehogy is! Ezért biztos nem - nyugtat meg ez a szuper csaj.

Telik az idő, fogy a bor. Lefekvéshez készülődünk.

Úgy bújunk ágyba, mint két jó barát, ismerős, házastárs, szerető, szerelmes két ember, akik egyértelmű, hogy együtt alszanak, és hogy dugni fognak. Megint.
Nem kéreti magát. Háromszor megy el. Szex közben forgattatja magát: "így csináld, úgy akarom", közben harap, karmol, épp csak nem rúg-kapál. Élvezetből teszi. Szét teszi, szét húzza. Imádja. Még mindig. A farkam. Is.
Imádom a mocskos száját. Ilyenkor.

- Hát, ha nem lett volna annyi-annyi jó dugásunk régen, most azt mondanám, ez az évszázad dugása volt!
- Pedig ez szerintem az volt. Az évszázad dugása - kontrázik.
- Hát ezt mondom én is!

Hozzám bújik úgy, hogy a két összetolt, gyereknemzésre alkalmatlan (mi azért megoldottuk) ágyon átlógva, kissé kényelmetlen pózban tölti az éjszakát, csak azért, hogy hozzám érhessen, amíg alszik. Ezt is imádom benne.
Sokszor mondom neki:
- Úgy szeretlek Klárika!
Ahogy elalszik, még félkómásan megkérdezi: ezek a fák hogy kerültek ide?
- Hát persze Kincsem! - nyugtatom meg és leoltom a villanyt.

Másnap reggeli szerű, és hosszas beszélgetés.
- Bekensz testápolóval? - kérdezi.
Kedves tőle, hogy nem megkér, pláne, nem utasít. Bár mindketten tudjuk, mindhárom verziónak ugyanaz a vége.
Nincs az az isten, hogy én ne simogassam a gyönyörű bőrét végig a nyakától, egészen a talpáig, oda-vissza, többször, testápolóval, vagy anélkül.
Most éppen anélkül.

Mert amikor lehasalt elém meztelenül, tényleg, csak ahogy végig húztam az ujjaim, finoman cirógattam a bőrét, bárhol, és ő felszisszent. Nyögött, jelzett. Libabőrözött.
- Oh, ez annyira jó! Úgy hiányzott. Elhiszed, hogy jobban hiányzott, mint a dugás? - kérdezi, de a válasz nem érdekli.
Csak hogy ne hagyjam abba. Akarja, még. Az érintést. Mindenhol, a lágy, sejtető varázslatot, ami a bőrén keresztül izgalmat vált ki. Nem kéretem magam. Új dolgokat találok ki. Ujj dolgokat találok ki.

Aztán ő kér meg rá: "Húzd szét a seggem. Ott simogass!"
A fenekét, a punciját. A csiklóját, aztán vissza. Gyúrom, harapom. Tökéletes ez a nő! Nem győzöm mondani neki!
- Annyira szép vagy! Mintha el sem váltunk volna, ugyanolyan gyönyörű vagy! Minden porcikád tökéletes!

Jól esik neki, de már nem érdekli. Már dugni akar. Én is.

Egy tökéletes kefe, cucc összeszedés és elköszönés után, még a faluban múlatjuk az időt.

A parkolóban kiszáll, és egy másodpercre külső szemlélőként látom, ahogy a pulcsimban áll, a gyönyörű hullámos haja csábító, a zöld szeme, a gyűrű az ujján és a karkötő...
- Kibaszott gyönyörű vagy! Atyaég, alig tudok rád nézni! Most nem akarlak megdugni. Nem a farkamban érzem, hanem az agyamban, hogy milyen csoda vagy!
Ilyeneket mondok. Próbálom szegényes szókészletemmel kifejezni, mennyire rajongok érte, mennyire bejön a látvány, és hogy mennyire én vagyok a legszerencsésebb ember, hogy mellette lehetek ebben a pillanatban.
- Tényleg? Azt gondolod? - és mosolyog, kérdőn és büszkén néz rám.
Örül neki, hogy ezt mondom, én meg annak, hogy nem azt mondja: Neked!

A pillanat, ahogy a parkban ülök a padon, a feje a combomon nyugszik, a lombokat nézi, vagy a szemembe, és mesél, beszélgetünk, a haját simogatom. A mellettünk elsétáló párok, azt gondolják: "Bolondok/Fiatalok/Öregek". Nem számít. Többnyire mosolyognak.
És a négyszáz éves fölénk magasodó fa méltóságteljesen néz ránk, talán komoran idézi fel, hányszor is látott már itt hasonlót, és háborút, és bombázást, csatákat, születést, halált, és mi érezzük, mennyire jelentéktelenek vagyunk egy ilyen több tonnás matuzsálemhez képest.
Ez a képkocka tuti ott lesz az életem filmjében, ebben biztos vagyok.

A vasúton még egy búcsú ölelés.
- Gyere velem haza! - mondja ő, viccelődve, tudjuk mindketten, ez nem lehetséges.
- A távoli jövőben, ígérem, megyek!
- Miért kell a távoliban?
- Igazad van. Maradjunk abban, hogy a jövőben, mi együtt leszünk. Újra. - mondom teljes meggyőződéssel.
Belenyugszik. Csók.
Csak itthon jut eszembe, ha tudtam volna, hogy ma ez lesz az utolsó csók, több időt szántam volna rá.
De a rohadék vonat már bent állt, mi rohantunk, gyorsan beugrott a nyitott ajtón, még egy puszi, és ajtó csukódik.
Integet. Elmegy. Nem úgy, mint az elmúlt 24 órában. És nem négyszer.

Hazafelé a kocsiban tíz percig se rádió, se podcast. Hallgatom a belső hangot. Összegzem a dolgokat. Tisztulok kifele. És készülök egy újabb hazugsággal Raminak.