Az elmúlt 30 percet üléssel töltöttem.

Dehogy közösüléssel! Az tegnap megvolt. A szokásos, jó, már-már nagyon jó, kielégítő.

Mégis, van ez a mégis.

Tegnap még kefe előtt jóval, belopóztam a klóba és elolvastam két levelet ettől a lánytól. Aranyos, évődünk, de nem írja "úgy megdughatnál már". Még ha gondolja is Vivike, nem mondja. Persze ez nem baj. Ez így oké. Aztán az se tett jót, hogy előtte Klárival beszéltünk. Ő panaszkodott, sokat, a szokásost, majd a mikor megkérdezte velem mi van, mondtam, hogy semmi. A szokásos.  Aztán le kellett tennie. Ezen már ki sem akadok. Néha úgy érzem, csak azért hív hetente egyszer, hogy ha pár havonta rájön a bűnös kórság az "úgy.." - lásd feljebb - , akkor ne nulláról kelljen kezdenünk az "ismerkedést" és mivel tartjuk a kapcsolatot, könnyebb újra elengedni magunkat.
- Tudod, egy szavadba kerül és rohanok!
Mondtam neki, és mindketten tudjuk, ez igaz.

És most itt ültem a kanapén, ahol egy órája még Rami köszönt el tőlem, puszival persze és tervezzük a következő napokat.

És nem tom, hogy mi ez, bűntudat - nem hinném - vagy csak az üresség érzése, de valahogy ott van, hogy ez nem jó. Én alakítom ezt a fenenagy szabadságomat, mégis azt érzem korlátok közé vagyok szorítva.
Nem szakíthatok, mert megbántom (és mert jó vele, vagy kellemes, közepes? Az a hármas, ugye?).
A másik nő a háta közepére se kíván, csak néha, de akkor nagyon, szerencse hogy én is őt, pedig az kurva nagy szerelem volt.
Aztán a harmadik, talán lesz valami, talán jó szex, de már látszik, hogy zsákutca. Persze ki tudja (asszem én).

Ja. Szerelmet írtam. Mert pont az hiányzik. A mindent elfogadós. A két oldalú! Az fontos. Különben az csak reménytelen egyik oldalról, a másik meg kifelé tekintget.
Hol is láttam már ilyet?

És ahogy bambulok és a gondolatok cikáznak a fejemben (értsd gyök kettővel haladnak ide,.... oda, reggel van), a szemközti házon kint felejtett karácsonyi ledsort bámulva azon is gondolkozom, ilyen lehet, mikor egy processzortól túl sok mindent kérsz. Mindent is csinálj, de most, azonnal! És az lefagy, és a normál programok csigalassúsággal futnak rajta, még talán egyik-másik fel is ismeri, hogy azta, ... hogy ... lelassult ... - vagy felgyorsult? - ... az idő ... 
Régen sokat bámultam a semmibe. Akkortájt csak Klárit hajtottam és éreztem, hogy nagyon tökéletes, állati szerelmes vagyok, de valami..., valami nem oké.

Na ennyi. Vekengés vége.
Indulás, mert vár rám a megannyi kaland és élmény!