Nézek egy sorozatot. A pasi meg a csaj utazik a buszon, és megsimítja a barátnő arcát a pali, a nő visszamosolyog rá.

Ez megvolt. Amikor ott a nő arca a kezeim között, és csak csodálom, elveszek a szépségében, és azon kattogok, nem lehetek ilyen szerencsés, ezt a nőt meg sem érdemlem. Az a boldogság, a csodálatos érzés, vidám vagy, de kissé csalódott is, mert úgy érzed, nem vagy érdemes erre a jóra és ezek mellett rettegsz attól, hogy elveszíted. Imposztor szindróma. Vagy valami hasonló. Vagy csak tombolnak a hormonok, feromonok, mormonok meg ki tudja mi még.
Persze az első viták után az érzések nagy része eltűnik. Hogy aztán két nap múlva újra nyakig szerelmes legyél bele, és a saját meghatottságodtól könnyezz, mert annyira kurvára rendben van a világ.
- Te sírsz?
- Áh, csak allergia - hazudod, míg megtörlöd a szemed.
Színtiszta romantika!

Upsz, rosszul emlékeztem. A csaj simítja végig a pasi arcát. Akkor minden törölve.