Ezt írta.
- Akkor gyere vissza. Várlak!
- nem lehet
- miért?
- tudod ki miatt
- Ezt már megbeszéltük. Nem tom megígérni, hogy nem álmodok róla. Vagy szedjek gyógyszert? Menjek specialistához?
Nyilván nem mennék, de értse úgy, hogy mindent megtennék.
Persze nem válaszolt.

Ma láttam egy fiúval kézenfogva sétált. Cukik voltak. Mint két kisiskolás. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy mi összeillünk. Azért a kor igenis számít. Igazából jó volt őket nézni. Összeillettek.
Már nem is hiányzott ezek után.
Annyira.

Erre beállít este.
- Szia!
Belép és megölel, csak ölel.
- Igazad volt, mi összetartozunk!
Hogy mi van? Én nem mondtam ilyet, meg mi van a fiúkával?
- Én nem így gondolom.
- Utálom a humorod! - mondja és hátat fordít.
Bújik ki a cipőből.
- Nem viccelek - mondom higgadtan.
- Most már hagyd abba! - kicsit felemelte a hangját.
- Figyelj csak, vendég vagy ugyan, de nem utasítgathatsz!
Utálom az ilyet. De ridegnek kell lennem. Akkor könnyebb. Talán.
De meg se hallja. Ledöglik a kanapémra.
- De jó itthon!
Hát, ez vicces. Sosem hívta annak. Konkrétan utált itt lakni. Nem velem, hanem ebben a házban.
- Katika, most komolyan beszélek. El kell, hogy menj! Keresned kell, egy korban hozzád illő fiút. Azt nem kérhetem, hogy fogadd el az éjszakai műsoromat, mármint a beszédet, Klári emlegetését. Köztünk vége.

Még a torkom is kiszáradt és elérzékenyültem magamtól. Fel kellett állnom, és elfordulnom, hogy ne vegye észre.
- Gyere, segítek összepakolni!
- Most ez komoly? - és görbül a szája.
Nem tudok válaszolni, felpattan és ütni akar.
- Hogy lehetsz ilyen...!
Elkapom a kezét, lenyomom, megölelem. Hú, de erős ez a csaj!
- Katika, jobb lesz így. Megbeszéljük csendben?
Éééés elkezdett bömbölni. Vagyis sír. Nagyon. Most mit mondjak? Lehet, hogy nem lesz többé ilyen jó csajom, de a szívem szakadt meg, mikor láttam a sráccal. Vagyis nem. Inkább felnyílt a szemem.
- De miért? Miért most? Reggel azt mondtad..
- Láttalak.
- Mi? Hol?
- A fiúddal.
- Milyen fiúmmal? Te vagy a fiúm! - a végét már kiáltja.
- Kézen fogva a parkban, ma délután.
- Mi? Ez Peti volt. Haver! Meséltem róla!
Nekem biztos nem. De mindegy is.
- Mondtam neki, hogy hiányzol és hiányzik, hogy nem foghatom a kezed - folytatja - fél percig bohóckodtunk csak, aztán elengedte.
- Figyelj csak, láttam Peti arcát. Ő totál beléd van zúgva. Szerintem tartsd meg. Biztos jó lesz.
- Ne csináld már - és újra sírni kezd.

Minden áron itt akart aludni. Mellettem.
Egyszer próbált nyúlkálni a takaró alatt, de mondtam, ha nem fogja vissza magát, kirakom. Belenyugodott. 
Reggelre visszaváltozott a ronda kis békává, akit megismertem az anyja mellett, már nem az volt, akit kicsit megszerettem. Hülyén működik az emberi agy. Vagy a hormonok.

Egy ismeretlen utcában tetette ki magát. 
- Peti lakik itt?
- Nem - válaszolta gyorsan.
- De igen - javított.
- Az jó. Vigyázzatok egymásra. Ha hiányzom írj, vagy hívj. Nem akarlak az újságban olvasni.
- Mi?
Elgondolkozott. Majd leesett neki.
- Ja, nem fogsz. Annyira nem vagy jó pasi.
És úgy megcsókolt, hogy a farkam az égnek állt. Szerencsére nem vette észre.
- Szia! - szóltam, de már becsapta az ajtót, és vissza se nézve elbandukolt a nagy bőröndjével.

Egész ügyes voltam, de még kavarogtak bennem a kérdések.
Peti tényleg csak a barátja?
Rendben lesz ez a lány?
Mit főzzek ma vacsorára?