Eltűntem kicsit.

Történnek az események, csak nem olyan vehemenciával, mint korábban, és nem abba az irányba folynak a dolgok, ahova kéne, pláne nem úgy, kellemesen, vidáman, elégedetten, és így az ember sem merül el bennük szívesen és nem hagyja magát hogy vigye az ár, meg "ide nekem a világot is!", meg a tököm.
Ja, az is már pont kezd tele lenni.
Vagyis nem! Hanem anyagot gyűjtöttem, az úgy szebb kifejezés. Képletesen és biológiai értelemben is. Ugye, hogy ahogy eltelik némi idő, még a zacsi is megdagad, ahogy feszíti a ki nem engedett öröm áradat?
Majd talán megírom azt is, vagy nem (nem a zacsis részt).

Mert hogy az Őszinteség-szörny újra lecsapott.
Nem szabad ám mindent elmondani! Nem-nem! Ha nőzik az ember, pláne nem. Előbb be kell cserkészni a vadat, aztán, ha már egymásba gabajodtatok, akkor lehet vázolni a szitut. Ha elviseli, oké, ha nem, akkor menjen. 
De hogy még semmi se nincs és már azt mondja hogy no way, annak mi értelme?
Szóval hullámok vannak, hegyek, meg völgyek. Főleg völgyek. Hegyek nélkül. Az a sima, unalmas víztükör, igaz?

Pont itt tartottam az írásban, mikor felhívott Klárim.
Több, mint egy hete elutazott. Nem igazán beszéltünk, ma már írtam neki, hogy "Csak szólok, hogy nincs miről írnom. Szóval az olvasók érdekében most már takarodj haza, és randizz a pasiddal, aki igazán szeret! ;)". Bár még nem látta, de felhívott.

Mesélt a kiutazásról, idegenbe, Erasmus, vagy valami hasonló, nem tudom. Az Északi-tenger tök jó, még fürdött is, és egy csomó tengeri biz-baszt evett. És mesélt-mesélt, én meg élvezettel hallgattam.
Kábé egy egy órás élménybeszámoló után köszönt el.

- Te várj csak! Három hét múlva milyen lenne neked? Mi lenne, ha találkoznánk? - csak úgy odabökte.
- Tökéletes! Nagyon várom!
- Mert nem is tudok rólad semmit. Becsajoztál?
- Nem.
- Akkor jó. Rám írt egy Zalán, de nem is tudom, lehet, meg se várt.
- Minek neked Zalán? Pár nap és találkozunk, nem igaz, hogy nem bírod ki addig!

Szóval a helyzet változatlan.