Na most kell nagyon kaparnom.
Kétségbeesve igyekszem előszedni az emlékeket, amiket nagyon nem akartam, hogy eltűnjenek, most éppen rángatom ki az enyészet mocsarából őket. Hogy is volt?
Ahogy autózunk, kiderül, hogy félreértett, nem figyelt, vagy én nem voltam elég rámenős (de, ilyen is van) és valójában már két órával ezelőtt is együtt lehettünk volna. Csak éppen...
Többször felhozom neki ezt sértődötten, amit én magam is utálok, minek rágódni ennyit a gondokon, vagy hogy valaki hibázott, pláne, ha esetleg mindketten, és ő csak annyit mond: "Jól van, ne haragudj, bocsánat!". Többször. Őszintén. Nem gúnyosan! Mi van ezzel a nővel? Néha úgy érzem, ez nem is az a lány, akit megismertem. Annyira megváltozott. A jó irányba. Mostanában annyira könnyű szeretni. Élvezem a jelenlétét. A combjára teszem a kezem, vagy ő fejti le a váltóról és csak fogja, érinti, szorítja.
Ez itt kérem a nagybetűs szerelem, ha eddig nem lett volna tiszta. FYI.
Vezettem szinte az autót, közben beszélgetünk. Kicsit zavar, hogy nem láthatom, nem merülhetek el varázslatos szépségében, mert a nagy monitort kell néznem, ahogy tekereg benne ide-oda az erdei aszfaltcsík.
Az írásaimról is beszélgetünk. Akkor mondta.
- Neked két különbözőt kéne írnod. Egy a szokásos, a mindenkinek, és egy torzítás nélkülit, valódi nevekkel, helyekkel, érzésekkel, felvágás és macsó hozzászólásoktól mentest (finomabban fogalmazott), mondjuk a fióknak. Amit senki nem láthat.
- Csak te.
- Csak én. Vagy én se, az nem számít. Mert úgy látom, a megfelelés kényszered idegeneknek (szerintem ilyenem nincs nekem amúgy - a szerk.) eltorzítja a valódi történetet és érzéseket.
- Ebben lehet valami, de figyelj, nekem még egyet is nagy munka összehozni - az mellett, hogy szórakozás is - és a kis színezések, csak érdekesebbé, viccesebbé teszik a történetet. Szerintem. Bár ezt még senki se mondta nekem.
Lehet, hogy ezen el kéne gondolkoznom, hogy okkal nem?
Szóval ezen vívódtunk, tanácsot adott, nem kért, nem utasított, csak gondolatot ébresztett. Még ezt is élveztem vele. A döntés úgyis az enyém.
Megérkeztünk.
Miért felejti el leírni a szállásadó, hogy a ház a zsák utca végén van? És hogy gyök kettővel mehetsz csak, mert az aszfaltot még a háború előtt tették le. És hogy a szomszéd telken egy ízlésesen kialakított dög kút van?
Nem számít. A ház tiszta, majdnem kényelmes, amúgy egyedi és érdekes. Még fűtés is van!
Beszélgetünk, a hegyeket és a környező tájat szemléljük az erkélyről, mosolygunk a kamerába, mert hogy "a parkoló biztonsági okokból megfigyelt", ezért aztán nem lesz meztelenkedés a balkonon, ezek szerint az is a parkoló része.
Filmszakadás. Ja nem! Megvan! Nem véletlen nem emlékeztem rá, mert ez rossz emlék.
Bepakolás, a tárgyak felismerése, evés és némi ital után a kötelező lejelentkezés Raminál. Épp csak az időzítés nem volt megfelelő. De annyi-annyi program volt, amit le kellett tudni, amíg ágyba bújhattunk, hogy pont rosszkor, már zuhany után hoztam fel a témát, hogy nekem 5 perc telefonálás kell.
Előtte éppen zajlott a "Még ne gyere, ne less, várj még!" dolog, mert hogy Klárim, a szexi cuccot cibálta magára és éppen készen állt arra, hogy a magamévá tegyem.
Kérdem én: baj, hogy az eksön, a főétel, az igazi történések (amiért elindult az egész sok-sok-sok előkészítés) előtt akartam a kínos hazudozós beszélgetést letudni? Hogy aztán gond, bűntudat (eskü nem tudtam, hogy kell leírni, háromszor javítottam vissza :), óra nézegetés nélkül eshessünk egymásnak?
Bedobtam a témát, még láttam, ahogy kivillan a szexi holmi Klári fenekén, de kissé sértődötten elvonult "Jó, jó, hívjad!" háborgással.
Érdekes, amíg volt a pasija, volt hogy egy órán át sétáltam az utcán, mert Nyuszika épp az öreggel diskurált, és le ne bukjunk, gyanús lett volna ha nem. Mindegy.
Mire visszamentem, szexi ruha sehol, "Igyunk aztán haladjunk!" felkiáltással tolta a kezembe a boros poharat.
És a romantika huss, kiszállt a csukott ablakon.
Szerencsére később visszatalált.
Folyt. köv...
