Hivatalosan is az lettem.

Csak én nem a gyógyszereket, meg az ajándék kirándulásokat tukmálom a kedves, kicsit sem korrumpálható doktorokra, hanem a nénit. Újra. Mert megint jönnek.

- Figyi, mi lenne, ha megint ott aludnánk, mert ... - és bla-bla, csupa-csupa érdekes infót sorol Klári, hogy miért is alakulna így.
Én meg nem hallok semmit. Mint amikor cseng a füled, a másik meg magyaráz, de te nem érted, csak bámulsz.

Mert ennyi elég volt, hogy bennem beinduljon valami.
- Baszki! Ez kurva jó! Megint láthatom! Vajon ugyanolyan jó lesz, mint legutóbb? Mindegy is, az ágyban akarom ölelni, és megint és újra, és most több időnk lesz, nem rohanunk és... és... - kattogtak a fejemben a gondolatok.
- Itt vagy? Vagy nem jó neked? - riadok fel a kérdésere.
- Dehogynem! Persze, meg hát!

Persze át kell szerveznem a kövi két napom. Nem fáj, csak melós, pár szívességet munkatárstól, rokontól elnézést kérni, nem para. Bátran megküzdök a szerelmemért!
Ugye milyen magasztosan hangzik, mikor sokkal egyszerűbben és vulgárisabban is ki lehet fejezni, mit miért áldozok be?

Jó, kicsit vergődtem, egyértelmű, hogy már tele van ez a hétvégém, és hangosan gondolkoztam, mit terveztem mikorra.
- Figyi, ha neked nem jó, akkor tegyük át máskorra, nem gond, kérünk későbbi időpontot.
- Nem, dehogyis, megoldom! - nyugtatom meg.
De még persze futott pár kört, a végén csak nekem kellett meggyőznöm, hogy ugyan már, a néninek is jobb ha most és szép időnk van, bla.

Imádom ezt a nőt! A nénit a fenét!