Nem vitás.

Egy óra telefonálás után és "mindentmegbeszéltünkénvagyokahülyeneménvagyokafaszdekomolyan" majd az egyik tabu téma után jött a következő és "Tedd már le és köszönjük!" elválás.

Ügyes. Az utóbbit mondjuk én kiáltottam a fülébe. Mert kikészített a ...

Igazából az, amit mondott, mert mindig is tudtam.
Ugyanott tartunk, ugyanazok a gondjaink és ez lesz mindörökkön örökké, ámmen!

És persze nem emlegetem fel a hibáit, és persze ő se az enyémeket, csak párat, egyet-egyet és kurvára ...

Még nincsenek kész a fejemben a gondolatok, azért nem fejezem be a mondatokat, csak forr bennem a düh, csak az a nagy sötét felhő ami bennem van, ami kurvára azt sugallja, menekülj, kurvára hagyd itt, kurvára be kell csajoznod, másra kell a pénz, kurvára.

- De mindig, őszintén és tényleg mindig mindent megbeszélhetünk, ugye? - kérdezte pár hete.
Aztán most, miután megemlítette, hogy Zsombi dobta, én felhoztam, hogy hamarosan meglátogatok egy kedves hölgy ismerősömet, kiakadt.
- Akkor menj és dugd meg!- mondta dühösen Klári.
- Mi van? Egy szóval se mondtam, hogy az lesz. Csak meglátogatom - védekeztem.

És mi a picsa ez a hangsúly? Most úgyis utál és nem tervezi velem a jövőt, akkor meg mi a fasz baja van?

Öt napja nem beszéltünk, gondolom ezután is lesz majd annyi. A félreértés miatt, a tabu miatt (nem az anál), hanem egy szó, egy érzés, egy dolog, amibe mindig kapaszkodhat, ha utálni akar engem. Aztán mindig megmagyarázom, megnyugszik (ez átlag órák, vagy napok, max hetek) és később újra ugyanúgy előhozza, mondjuk fél, vagy egy év múlva. A semmiből. És kurvára idegesít. Nem bírom, nem akarom.

Egy jó punci a nő, tökéletes (csak nekem az), de bassza meg!

Ez komplett idióta.

...

Később megcsörgetett.

- Visszahívjalak? - kérdezem.
- Hmmm, nem tudom.
- Akkor visszahívlak.

Azonnal felveszi.
Semmiségekről kezdünk beszélgetni. Aztán beszúrom.
- Nagyon rendes tőled, hogy felhívtál.
- Ez nem volt jó, nem akartam, hogy így maradjon - magyarázkodik.
- Jól tetted, hogy felhívtál. Rossz lett volna két hétig utálni egymást.
- Én nem akarlak utálni!
- Én se! De most már bármit mondhatsz, nem haragszom, nekem annyi elég volt, hogy felhívtál, én már kész vagyok, megvagyok - vallom be Klárinak.
- Én akkor lettem jól, mikor mondtad, hogy akkor visszahívsz. Akkor már rendbe jött minden.

Még pár kedves szó, közben anyám hív, elutasítom, még beszélgetünk, az anyja kezd el beszélgetni vele, épp sztoriban vagyok, engem tesz félre "Várjegypicitléccivárjegypicitvárjegypicit!", csak a szokásos.
Aztán egy perc múlva újra enyeleghetünk.
- Na jó, szerintem most tegyük le, amíg minden rendben van köztünk - próbálom lerázni, mert dolgoznom is kell, plusz anyám ugye.
- Jó ötlet! Jó legyél!
- Nem ígérem. Szép napot neked!
- Neked is szép napot Tomikám!
Majd ezután tart egy hosszabb szünetet, és folytatja.
- Ahhoz egyikünknek le kell ám tennie, hogy megszakadjon a hívás!
- Azt tudom, de azt vártam, hogy elköszönj, hogy mondd, hogy szia!
- Mond te! - mondja mosolyogva, bár ezt a szerelmes buzulást "te tedd le, nem, te tedd le" sosem csináltuk.
- Akkor szervusz Klárikám, puszi - mondom, és majdnem elharapom a nyelvem, nehogy kimondjam "Imádlak!". Mert azt most pont nem. Pedig annyira jó mondani.

Bassza meg! Kell egy nő. Csak ne bírnám annyira. Igen, lecseréltem azt a másik szót a bírnámra. Mert nem felejtek.

Úgyhogy a cím marad.