- Levetted a rózsaszínt? Vedd már vissza! Most már csak a tiéd vagyok!
- Nem, az már ott marad a táskában! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

De lassan sikerült leküzdenie a csalódottságát.
A csókjaim a testén és a selymes bőrének simogatása megtette hatását. Gyönyörű ez a nő!
A legszebb mellei neki vannak. És a bimbók? Különlegesek, gyönyörűek és imádja, ha kényeztetem őket. Azt mondja egyre inkább szereti.
Hol a mosolyába, hol a hajába, hol a feneke vonalába szerettem bele, míg összeforrtunk. Akkor kértem meg, had fényképezzem le. Az arc és az azonosítható részeket eltakarva. Egy ízléses akt a melleiről és a vénusz dombról, majd egy nagy totál a punciról. Ez lesz a kép a telefonomon, gondoltam. De nem sokkal utána töröltem. Mert jó fej vagyok, rossz fotós, rossz telefonnal, minek lebukni, és a legszebb kép úgyis a fejemben van róla.

- Hoztál kötelet?
- Jobbat is annál. De ne less!
Egy széles gumiszalagot hoztam, azt tekertem előbb a két csuklója és az egyik bokája köré. Először lazán, aztán egyre szorosabban.
- Nem tudom, mi ez, de nagyon jó! Érzem, hogy nagyon szoros. Még nem fáj, de már majdnem kellemetlen. - írta le az érzéseit nevetve, szemét lecsukva ez a lányka.
- Leszedjem?
- Ne! Így dugj meg!

A sok-sok újrakezdés, elélvezés nélküli még, ezt is akarom, ide is tedd, ezt is csináld/had csináljam dologtól volt annyira igazán élvezetes, vidám, és magával ragadó az éjszakánk. Semmi kényszer (a szorítás is hamar lekerült), csak a vidám, mindent szabad, neki mindent megengedek kölcsönös bizalma tette ilyen csodálatossá.
Az a kép örökre bevésődött, ahogy a gyönyörű arcát látom, a farkam a szájában, a haját markolva tolom a falnak a fejét, és csak dugom, baszom a száját. Ő is szereti, szeret így örömet okozni nekem.

Másnap, a félig kómás ébredés után (Tomika, hát hol van a kávékám?), a reggeli és a hűvös, félmeztelen erkélyen ácsorgás jól eső érzése indította a napunk.
Kirándulni mentünk.
Laza kis erdei, pár perces séta (felkapaszkodni 8 méter magasra, fákat ölelni és az útba esik egy mező. Arra menjünk.
Kaszáló? Legelő? Mi is a különbség? 
Egy idegen pasi sétált el mellettünk, ahogy öleltük, szerettük egymást állva a csodálatos, napsütötte, rovarok döngicsélésétől hangos mezőn. A zöldes sárga hullámokban kék, piros, rózsaszín, minden elképzelhető színű növények nyíltak, élvezték az életet.
Csak simán át kellett volna ballagnunk, hogy az erdőbe jussunk, de csak álltunk, vagy leguggoltunk egy növényhez, beszélgettünk, nevettünk és annyira de annyira...
Az maga volt a csoda.

Aztán egyik erdőbe be, másik ösvényen ki. Bandukolunk, ereszkedünk a kavicsos, lejtős ösvényen, kilométereken át, az árnyas fák alatt élvezzük a haladást, a látványt, és a másik közelségét, történeteit.
- Ne menjünk az unalmas aszfalton, az erdőn át sokkal szebb!
Persze az ő ötlete volt.
Kicsit aggódtam, hogy a sok lefelé ereszkedés után, majd vissza is kell jönnünk, fáradtan, de hát húzott a szerelem, bólogattam, mint az a bizonyos kiskutya.

A GPS és a telefonon lévő túratérkép nagy segítség, ha nem létező utakat és kilátópontokat jelöl. 
Párat nem is láttunk a valóságban, csak a telefon kijelzőjén: "dehát rajta vagyunk!".
Aztán a "Rövidítsünk!" felkiáltás után - amiről mindenki tudja, hogy sosem jelent gyorsabb haladást - nem sokkal, pár karc, csalán csípés és alig több mint 42 kullancs után, egy tisztásra jutottunk.
- Na ugye mondtam, hogy erre! És hogy a férfi vezet! - vágtam fel, mert ilyen szép látképre, az erdő szegélyezte szemközti domboldal és sok-sok kilométernyi csodás látványra nem számítottunk.
Klári közös fényképet akart, de mivel le volt merülve, nekem kellett "Majd kitörlöd még időben!".
A mosolygós, engem néző és csodáló arcocskája nagyon jól mutat a háttérben a lenyűgöző táj látványával.

Az út felé indultunk, le a meredek domboldalon, fákkal, bozóttal benőtt, kavicsos meredeken lefelé.
Egy szarvast is láttunk vagy száz méterre és vaddisznó túrás nyomait, sokat, sok helyen. Hogy elkergessük az állatokat (akik már valószínűleg fél órája hallottak minket és rég leléptek), hangosan beszéltünk, kiabáltunk, énekeltünk. Azért itt-ott pár zaj ránk ijesztett. Sosem tudtuk, hogy mikor és honnan látunk felbukkanó, kölykeit védő vaddisznót rohanni felénk.
Végül megérkeztünk az erdei út mellé, alig 10 méterre. Az semmi! Kivéve, ha 3 méterrel alattad és telis-tele embernyi csalán és bozótos állja az utad.
Próbáltunk kerülni, de ez tűnt a legközelebbi átjárónak. De mivel a bőrünket és a szemünket még a jelenlegi állapotában szerettük volna megőrizni az utókornak, kitaláltuk, hogy 2-6 méteres ágakat, kidőlt vékony fák törzseit dobáljuk a csalitosra, átkelő/híd jelleggel. Húsz perc múlva kiderült, hogy a fél köbméter odahordott fa, semmit nem segített az átkelés veszélytelenné tétele érdekében.
Egy pár perces kerülővel végül lejutottunk. 
Sok-sok kutyagolás után, egy szuper szép új, fából készült kilátót találtunk. Az emeleten turisták, mi a középszinten (pont ahol ez a leírás van) bújtunk el.
Bementünk a fedett, csigalépcsős kilátó zárt részére, amikor Klári rám szólt.
- Nézd már meg, úgy érzem, mintha egy kullancs lenne, pont a fenekemnél!
Gyorsan körülnéztünk, nincs itt senki, mutasd. Lehúzta a nadrágját, és a rózsaszín bugyiján keresztül ott mosolygott rám a gyönyörű feneke és a puncija.
- Húú, de gyönyörű vagy, ezt megismételjük otthon! - gyönyörködtem benne.
Hangokat hallottunk, jön valaki! Felöltözés. Még utoljára körülnéztem.
- Nincs kamera?
Klári akkor vette észre, hogy pont egy kamera alatt álltunk és nevetve mutogatott felfelé. Kiszaladtunk és elindultunk hazafelé.

Kettőnk közül én vagyok a férfi, ő a sport ember. Ezt tudni kell, így annyira nem gáz, hogy miattam kellett 20-10 később már 5 percenként megállni lihegni, ahogy baktattunk felfelé az emelkedőn. Szégyen ide, szégyen oda, akkor is élveztem vele, minden lépést és minden percet.
- Sajnálom, hogy a túra vége, neked rossz emlék marad a vége miatt - aggódott Klári.
- Dehogyis! Az, hogy erősebb lábad van és könnyebb vagy mint én, nem újdonság nekem. És velem voltál, szóval a jó emlék már örök.

Folyt köv.