Visszaértünk hullafáradtan, szerencsére tudom, egy zuhany és egy kaja majd feltölt, az esti móka előtt.
Söpörtük magunkról a kullancsokat, plusz kiszedtünk már az erdőben egymásból vagy húszat.
- Zuhany után nagyon át kell nézzük egymást! - jelentette ki a nőm.
Régen felvillanyozódtam egy ilyen kijelentés után, ma már csak csendben nyugtázom, igen, ez tökéletes kezdés lesz az előjátékhoz.
A zuhanyzóban vetkőzés, közben rovar vadászat. Kábé húsz találat. "A Bükk nagyon fertőzött". Ezt nem is tudja mit jelent, aki nem lófrál ott órákon át. Ja, rovar riasztót nem fújtunk, az számított volna, bár az sem varázsszer.
Tisztán, a fáradtságtól remegve ültem le eszegetni és iszogatni, amíg vártam Klárit, hogy kész legyen. Hogy lesz ebből kefe? Össze kell szednem magam.
Használt ruhák az erkélyen kizárva, táskák, sál, cipők, minden, hogy ne jöjjenek be a kis dögök.
Szerencsére már korábban kibontottuk a bort és belekortyoltunk, úgy hogy húsz perc múlva szégyen nélkül feküdtem egyedül az ágyba.
- De el ne aludj! Hallod!? - hallom Klári kérdését a zuhany alól.
- El ne aludj nekem! Ugye nem alszol?
És már mindenki tudja a környéken, itt ma még kefélni kell.
Kicsit sem bánom.
Elindítom a megbeszélt zenét, hallgatom, ahogy a lassú basszus keveredik a modern hangszerekkel és a keleti, ki tudja mennyire autentikus hangzásvilággal. A Cafe De Anatolia pont megfelelő a célnak.
Végre megérkezik a vágyott, és kezdődik az éjszaka.
Az alapos és kölcsönös kullancsvizsgálat épp csak egy kicsit oldja a feszkót. Sőt!
- Hmm, ez nem annyira komfortos ám nekem! A pasik azt hiszik ez izgató, pedig nem. Olyan, mint a nőgyógyásznál, mikor egy idegen beléd nyúl és vizsgál. Ez nem jó emlék.
- De én nem idegen vagyok, és nem nyúltam beléd, még. De muszáj megvizsgálni, nem bújtak-e meg itt a kisgecik.
És persze simogatást is kap, hol itt, hol ott.
Amikor késznek gondoljuk a dolgot, a két meztelen test csak úgy összeborul. Varázslatos ölelni, érezni, mindenhol.
- Imádom a kullancs illatú hajad! - udvarolok.
Nevet a lány és megszólal: "Na ezt írd majd meg!".
Aztán végre szerepet kap a zene is. A basszus, a lábdobra hasonlító ütem, a nem sok, 120 bpm pont a megfelelő metronóm a behatoláshoz. Persze az elején tudomást sem veszek róla. Aztán a bejáratott mozgások, lassan felveszik az ütemet. Várom az új hangszert, még egy csapás, még egy. Ezek a srácok nem adják könnyen a váltást. Pár perc milisecundumra ismételt mozdulatsor remek játék. Aztán változtatok. Vagy pihenek. Végre egy gyorsabb, duplázhatok. Egy ütem, két szúrás. Vagy minden másodikra be, majd ki. Vagy be és ki. A lehetőségek korlátlanok. Ha úgy van, akár négyszerezhetek is, persze azt nem lehet sokáig. Mégiscsak konziba kellett volna járnom, nem tudom a zenei szakkifejezéseket. Aztán kiszállok. Lihegünk. Leginkább én. Ő sóhajtozott, én melóztam. Még nem akarom, hogy vége legyen.
Nem kell gondolkoznom ilyeneken, szétteszi nagy terpeszbe a lábait, és a szemeit becsukva lenyomja a fejem, pont a lábai közé. Nyalni kezdem. Próbálom, de ezt nem lehet ütemre. Erre biztos nem. Jó hogy másfél órás ez a szám.
Már fáradok, variálok, fel-le, oldalra, kicsit ide, ezt is megnyalintom, az ujjamat is betolatta már, épp kezdem feladni, mikor halk sóhajt hallok. Ez beindít. Bírom még! Gyorsabban, a nyelvem lassan fájni kezd, de jó, látom, élvezi, akarja, hát adok, még, még... Megrándul. Még nyalom, de már tolja el a fejem. Csak még egy kicsit.
Fél perc pihenőt kap, aztán újra a nyelvem. Majd megint. És még párszor. Addig, amíg nem jön össze neki. Talán ötig is eljutottunk, mire nevetve felhúz magához: "Elmúlt!".
Folytathatom a ritmusra mozgást, tempózhatok gyorsan, lassabban, egészen felpörgetve, negyedekben és néha szünetet is tartok, csókolom, élvezem, de már akarom, nagyon, és már nem is bánom, ha mehetünk aludni. Ő is erre gondolhat, mert egyetlen kézmozdulatával eléri, hogy el akarjak menni, most, azonnal. Megkapja ami jár, gyorsan, kíméletlenül, kicsit durván. Ilyenkor ezt szereti, ezt szeretjük. Csak kalapálom és várok és még egy kicsi kell ééés...
Reggel a vonathoz rohanás, tépek a kocsival, nem is túl szabályosan, kétszeres sebességgel, mint a megengedett, "Most áll be a vonatom!", mondja, én meg "Kapaszkodj!" és bevágok, ezúttal csak a kocsival, csak veszélyesen, csak most, amúgy sosem. Elértük. Ez is meglett, ő is megvolt.
Még dobol az adrenalin a fülemben, mikor egyedül kifordulok az utcára, másodikba teszem, és azt érzem: Imádom!
Néha azt képzelem, kicsit ott maradtunk azon a mezőn, gondoltban még most is ott lődörgünk, fogjuk egymás kezét, élvezzük a napsütést és egymás érintését.
