Ramival olyan hétköznapiak.

Na jó, nem egy több éves házasság napjai, inkább afféle normális barát-barátnő viszonyban.
Vagyis számomra nem ez lenne a normális, de most épp ez van.

Munkanapokon egyszer-egyszer találkozunk, "azér", aztán a többi napokon mindenki a saját ágyában alszik, egyedül. Hétvégén több, két, három együtt alvás, a vele járó minden egyébbel (nem a takaró alá fingásra gondoltam).

Amúgy séta kézen fogva, nagymama meglátogatása, kirándulás, lightos túrák, vásárlás, esetleg étterem szökőévente. És beszélgetés.
Régen nagyon jó volt vele sokat beszélgetni. Aztán már megismertük egymást, elfogytak a sztorik, meg nagyon kell figyelnem, milyen élményeimről mesélek, nehogy lebuktassam magam. Volt már így is pár kicsúszás, jó sokat kellett magyarázkodnom, vagy inkább keveset, hogy ne legyen feltűnő. 
De például, hogy "Úgy izgulok, mikor láthatom már Klárit!", vagy "Akkorát keféltünk a hétvégén, ja nem veled...", ez ugye nem pálya. Néha komolyan bánom, hogy nem mesélhetek neki őszintén, mert nem tudná feldolgozni.
Ami vicces, mert ugye Klárinak őszintén mesélhetek róla, ez is összébb fűz minket, és bár rosszul esik neki, ha hallja, hogy Ramiba is lógatom, a technikai részeket, vagy az érzéseket ki tudjuk beszélni, ha úgy van.
Eskü, a múltkor jól esett hallani, ahogy a volt kispöcsű pasijáról beszél. És nem a méret miatt. Ezekből is tanul az ember.

Amúgy minden óvónő ennyit akar dugni mint Rami? Ez a hormonokkal függ össze? Bekapcsol az "én is akarok gyereket" dolog? Mondjuk ő nem akar, vagy azt mondja. És mindegyik tart a zoknis fiókban egy félméteres műbránert?

Ez csak úgy felmerült bennem, mint ahogy az elmerül benne.
Oké, itt kell abbafejeznem.