az utolsó, a harmadik egy extra nap volt. Véletlen összejött, Klári egyedül dekkolt nálam még kicsit a néni nélkül. Alig akartam elhinni! Örülni se mertem, míg nem ült mellettem a kocsiban, a néni a vonaton zötykölődött haza (valaki leveszi a célállomáson) és azt sem tudtam mire kell gondolni. Tényleg sokkolódtam, vagy csak fáradt voltam és mellé az a "bazmeg de jó, még mindig itt, foghatom a kezét, csókolhatom, enyém lesz mindjárt, újra...!".

Aztán filmszakadás. 
Ja, dereng, hogy az első rövid (mármint ital) belement a lábába és elálmosodott. Úgyhogy egy következővel kellett ébren tartanom. Érdekes módon nem lett tőle agresszív. Állati jók voltunk az ágyban, olyan harmónia és összetartozunk, meg minden érzés is.

Mivel a Balatonról jöttünk haza, kellett kis idő, míg lélekben elbúcsúzhattam a habos hullámoktól, ahogy igyekeztek a bójáktól a part felé, sebesen, hogy pont a kövek előtt egy-két méterrel haljanak a vízbe, el nem érve a vágyott határvilágot.
Észrevetted, hogy csak az, amelyik úgy fél táv után indul, csak az érkezik ki teljesen és teszi le a bugyborékos zavaros miafenéket a köveken és a nádasban?
Mintha a "ha nagyon akarod, úgyse jön össze, ha félgőzzel hagyod magad sodródni az árral, akkor megkapod" metaforája lenne.

Vagy nem.

- Ne haragudj, hogy most is csak te simogatsz, de annyira fáradt vagyok! - mentegetőzik a nő.
De megnyugtattam, ez nem önfeláldozás, hanem magamnak okozok örömöt azzal, hogy érinthetem a bőrét, tanulmányozhatom a csodálatos anatómiát, az inakat, izmokat, a nyirokrendszert (jó ez hülyeség, az izzadtság az nem az), a bársony bőrét, a szemét, a szemöldökét, az apró pihéket az arcán és mindent-mindent is, ami ő.

Oké, minden szavam csak ismétlés, szinte ezt mindet megírtam már, de most újra megtörtént és jól esik rá visszaemlékezni, nem beszélve arról, akkor mekkora élmény volt.

- Szép vagy! - mondta Rami korábban.
Nekem, a szőrös hátú, apró bőrhibákkal rendelkező, abszolút nem bugyikat egy pillantásommal levarázsoló arcú pasinak. És én vagy csak annyit mondtam: "Neked", vagy nem mondtam semmit, még azt sem, pedig igaz lett volna, hogy "Te nem".
Mégis értékes időt töltöttünk együtt, jól elszórakoztattuk egymást. Nem, nem sírom vissza, csak eszembe jutott és vele is több lettem, tőle is tanultam.

És megkértem Klári kezét!

Ta-ta-taaaaaa!

Na nem úgy! A strandon pakoltunk hazafelé jövet, a gyűrűjét kotortam elő, hogy szépen felvehesse a kis ujjacskájára, és ott, mindenki (kb. 10 ember) előtt, féltérdre ereszkedve mondtam neki ezeket a szavakat.
- Ugye megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül - itt egy jó hosszú hatásszünetet tartottam - és összekötjük életünk a nem túl távoli jövőben. Úgy egy-két, tíz - nézek a nőre, és próbálom leolvasni a kezéről mit akar, ahogy vigyorogva nyitogatja ki az ujjakat és diktálná a megfelelő számokat - húsz, harminc éven belül?
- Igen! - hajolt oda hozzám.
Szájon csókoltam - Ó, ezt nem szabad - sápítozott Klári kissé sem átlátszóan a néni előtt, aki vigyorogva vette tudomásul, na, ezek se normálisak.

Az amerikai filmekben ilyenkor üdv rivalgás, sikongatás és örömteli taps vihar hallatszik a tömeg felől.
A mi esetünkben inkább pont olyan volt, mint a mémeken. Egy kabóca ciripelt rettentő hangosan a közeli fűzfán, de minket nem érdekelt, nem is azért csináltuk a műsort.